Vízi Sétány

Bárhol is vagyok, ha csak lehet, elkerülöm, hogy a déli órákban kelljen fotóznom. Most azonban eléggé felhős volt az ég, így nem bántam annyira, hogy pont ebben az előnytelen időszakban kell meglátogatnom a várva-várt Tisza-Tavi Vízi Sétányt. Az eső szerencsére már régen nem esett amikor odaértünk a csónakokhoz, amik átvisznek a sétányra.

Kicsit ügyetlenkedve szálltunk be a csónakba, de a pár perces átkelés után már zergeként ugrottunk partra, és máris a pallókat tapostuk. Aki esetleg nem hallott még róla, annak elmondom, hogy tulajdonképpen mi is az a Vízi Sétány. Ez egy 1500 méter hosszú, 1600 darab cölöpre, a víz fölé épített tanösvény, mely a tó élővilágával ismerteti meg a gyalogúton végig sétálókat.

Pallóra szállás után 

Figurák a madárvártában

Az első tündérrózsák

A sétányon két madárvárta és egy szigeten felépített kilátó is várja a látogatókat. Nagyon hasznosak az úton elhelyezett tájékoztató táblák, így meg tudtuk különböztetni a nádat a gyékénytől, megtudtuk milyen a békatutaj és a sárga nőszirom. A madárvártákban pedig a madarakat lehetett beazonosítani, már ha láttuk volna őket.

A gyékényest lassan felváltja a nádas

Ez a sétány már csak csónakkal járható

Növényzet minden szinten

Nem sokkal pallóra lépésünk után betértünk az első madárvártába. Innen egy kárókatonát lehetett jól látni, meg néhány fattyúszerkőt, akik történetesen arrafelé fészkeltek. Nem sokáig időztünk ott, elindultunk a pallókon befelé. Szerencsére nem voltak túl sokan a sétányon, és iszonyatosan élveztem, hogy egyedül gyalogolunk a mindent elborító nádasban (időnként gyékényesben). Nagyon izgalmas volt.

A vízi szavanna

Az ösvény utolsó méterei

Kilátás a stégről

Néha egy-egy szárcsa felrebbent, de a mindenhol üzembiztosan jelen lévő vadkacsák már nem voltak ennyire félősek. Juszt se fotóztam le őket. Végre megpillanthattam a vízen életem első fehér tündérrózsáját is. Legnagyobb meglepetésünkre, az égen hirtelen elkezdtek szétoszlani a felhők, és először csak fátyol mögül, de végül teljes mértékben és visszavonhatatlanul kisütött a nap.

Les a fák között

Békatutaj, miegymás

Útkereszteződés és tájékoztató

Egyrészt örültem neki, mert esőre nem vágytam. A délelőtti csapadék már felszáradt a deszkákról, biztonságosan lehetett közlekedni rajta. Másrészről sajnos a fotóim nem lettek túl jók a fényviszonyok miatt. Magába az ösvénybe viszont teljesen beleszerettem, nagyon inspirálóak a kissé egyenetlen deszkák, meg az össze-vissza hullámzó korlát. Rengeteg fotót készítettem róluk, próbáltam most visszafogni magamat, hogy ne rakjam tele velük a blogot.

Az ösvény

Kanyargós

Ez a kedvenc képem

A susnyást lassan felváltotta a dzsindzsás, hamarosan egy erdős részre jutottunk, körülöttünk a fekete színű vízben békalencse, békatutaj, meg mifene nőtt, és helyenként kicsit vidrás volt a levegő. Igazi vadregényes környezetben, eljutottunk a kilátóhoz. Kénytelenek voltunk „átvágni” egy, a pallóra letelepedett, uzsonnázó kisiskolás csoporton, hogy fel tudjuk menni a torony tetejébe, alig akartak arrébb menni a lépcsőn. Letelepedtünk a platón, gondoltuk megvárjuk, míg elmennek a gyerekek. De ők inkább feljöttek utánunk.

Türelmes kecskebéka

Távozó csoport

Távolban egy fehér torony

Pazar kilátás nyílik a tóra, megérte felmenni. A torony után még egy pár méteren folytatódik a sétány, és egy kis stégre juthatunk ki. Itt már teljesen meseszerű volt a látvány. Néhány fotó után visszaindultunk, és az erdős részt elhagyva, már a nádas részben járva, az egyik elágazásnál eljutottunk a második madárvártáig. Pont akkor jött ki a kis faházból egy nagyobb csoport, amikor odaértünk, így aztán jó darabig egyedül ücsöröghettünk és élvezhettünk a relatív csendet. Relatív, mert nádirigó mindenhol van, és ritkán maradnak csöndbe. Aláfestő, kísérő effektről pedig a békák gondoskodtak.

Kettes számú várta és a kilátó

Szárítkozó kormorán

Az egyes számú madárvárta

Végül visszagyalogoltunk ez első madárvártához, ott vártuk ki, míg átjön értünk a csónak. A házikóban a Hortobágyi TVK fiatal munkatársai kedvesen érdeklődtek, hogy hogy tetszett a sétány, és van-e valami kérdésünk. Annyira meglepődtem, hogy először nemet mondtam, de azután eszembe jutott, hogy többször is hallottunk egy furcsa, búgó hangot. Olyan volt, mint amikor valaki belefúj egy üres üvegbe. Megtudtuk, hogy ezt a bölömbika (madár) csinálja, akit látni azért nem nagyon lehet. Mikor észrevettük, hogy a túlparton elindult a csónak, elbúcsúztunk és elégedetten távoztunk. Annak ellenére, hogy nem sok madarat láttunk és a fények sem voltak túl jók, iszonyatosan élveztük a sétát, mindenkinek ajánlom.

A következő részben reggeli madárfotózásra megyünk. Majd kiderül, hogy milyen sikerrel.