Szamárfül

Most egy kicsit rendhagyó bejegyzés jön, igaz a helyszín még mindig Bikal, azon belül is az állatsimogató. Bár voltak itt őzek, szarvas, aranyfácán, tehénke, birka, kis kecske, de számomra érdektelenné váltak, amikor észrevettem a csacsikat. A szamarakat legalább annyira szeretem, mint a lovakat, de ritkábban találkozom velük. Itt meg mindjárt volt egymás mellett három is. Meglehetősen barátságosnak néztek ki, és amikor odaértünk egyből azt nézték hoztunk-e valami kaját. Véletlenül éppen nem volt nálunk semmilyen szamárcsemege, de feltaláltuk magunkat. Az szomszédos őzek számára kihelyezett etetőből vettük el némi szénát, Bambiék nem kis csodálkozására.

A három füles lelkesen ropogtatta a desszertet és egy kicsit engedték, hogy megsimogassam őket. Az egyik csacsi fehér színű volt, kék szemekkel. Mint később megtudtuk Hópihének hívják, és születése után árván maradt. A nagy istállóban nevelték fel a lovászok, és persze rendesen el is kényeztették. Az én kedvencem azonban a csikószőrét éppen levedlő, és ettől egy kicsit zilált külsővel rendelkező példány volt.



Volt még a területen elzárva két nagy szamár is, de az egyiket még megközelíteni sem tudtam, mert amint elindultam felé, bekapcsolt a riasztója, és olyan éktelen üvöltözésbe kezdett amire csak a szamarak képesek. A másik be volt zárva egy istállóba, de azért be lehetett nézni hozzá és erősen kiskorú csikójához. A kis szamárcsikó elképesztően hatalmas plüss fülekkel rendelkezett és egy picit sikerült megsimogatnom.



Most pedig következzen egy részlet egyik kedvenc íróm, Gerald Durrell, Madarak, Vadak, Rokonok című könyvéből, (Révbíró Tamás fordítása), melyből kiderül, honnan indult gyerekkorom óta tartó lelkesedem a szamarakért.



"Másnap reggel, mikor felébredtem, egy darabig törnöm kellett a fejemet, miért is nevezetes nap ez a mai. Az után rájöttem, hogy ma van a születésnapom. Feküdtem, és élveztem a gondolatot, hogy ez az egész nap csak az enyém, hogy az emberek mind megajándékoznak majd, és a család kénytelen lesz teret adni minden ésszerű kívánságomnak. Már éppen fel akartam kelni, mikor egyszerre különös lárma szűrődött be a hallból.
– Fogjátok a fejét! Fogjátok a fejét! – hallottam Leslie hangját.
– Vigyázz, tönkreteszed a díszeket! – jajveszékelt Margo.
– A fenébe azokkal a rohadt díszekkel – ordított Leslie. – Inkább a fejét fognád!
– Ejnye, ejnye, gyerekek – mondta mama. – Ne veszekedjetek!
–Atyaúristen – mondta Larry undorral. – Csupa gané az egész padló!



És ehhez az érthetetlen társalgáshoz különös, kopogó zaj párosult, mintha valaki pingponglabdákat csapkodna a hall kőpadlójához. "Mi az ördögöt csinálhat már megint a családom?" – gondoltam. Más napokon ilyenkor még félig öntudatlanul hevernek, a reggeli teáscsésze felé tapogatózva. Felültem az ágyban, és elhatároztam, hogy bármilyen mókát eszeltek is ki, csatlakozott hozzájuk, mikor hirtelen felpattant az ajtó, és egy csacsi nyargalt be rajta: színes papír girlandok és karácsonyfadíszek csüngtek róla; fülei között pedig három óriási toll díszelgett. Leslie a farkába kapaszkodva ordított: – Hó ha, hó, te rohadék!
– Hogy beszélsz, drágám! – szólt rá mama, aki izgatottan kandikált be mögöttük.
– Tönkreteszed a díszeket! – sivított Margo.
– Minél előbb kikotródik innen ez a dög, annál jobb! – mondta Larry bosszúsan. – A hall már tele van trágyával.
– Mert ráijesztettél – mondta Margo.
– Nem is csináltam vele semmit – méltatlankodott Larry. – Csak megböktem egy kicsit.



A csacsi lefékezett az ágyam mellett, és hatalmas, barna szemével rám bámult. Úgy látszott, mintha csodálkozna. Megrázta magát, olyan hevesen, hogy a tollak kiestek a fülei közül, azután, roppant ügyesen, a hátsólábaival sípcsonton rúgta Leslie-t.
– Az istenfáját – bömbölte Leslie, fél lábon ugrálva. Ez a dög eltörte a lábamat!
– Leslie, drágám – szólalt meg mama. – Igazán nem szabadna így káromkodnod. Gondolj Gerryre.
– Minél előbb kitakarodik ebből a szobából, annál jobb – hajtogatta Larry – különben az egész lakás bűzleni fog, mint a trágyadomb.
 – Teljesen tönkretettétek a díszeket – lamentált Margo –, pedig órákba telt, amíg felraktam.
De én nem figyeltem rájuk. A csacsi az ágyam széléhez jött, kérdően nézett rám egy darabig, aztán kacagásszerű torokhangot hallatva nyitott tenyerembe nyomta pofácskáját, mely puha volt, mint a selyemhernyógubója, mint az újszülött kiskutyák, és bársonyos, mint a tengeri kavicsok, vagy mint a levelibéka. Leslie közben levetette a nadrágját, és folyékonyan káromkodva vizsgálta a zúzódást a sípcsontján.



– Tetszik, drágám? – kérdezte mama. Hogy tetszett-e? Nem jutottam szóhoz. A csacsi színe mélybarna volt, helyenként szinte lila, mint a szilva, a füle óriási, akár egy-egy kontyvirág, és apró, lakkcipő fényességű patái felett kis fehér zoknikat viselt. Hátán ott volt a széles fekete kereszt, mely büszkén jelzi, hogy a fajtája vitte be Krisztust Jeruzsálembe (s azóta is egyike a legmegvetettebb háziállatoknak), és nagy, fényes szeme körül szép fehér karika hirdette, hogy Gastouri falujából származik.



– Emlékszel Katerina szamarára, amelyik annyira tetszett neked? –kérdezte mama. – Nohát ez annak a kis csacsija.
Ettől persze csak még becsesebb lett a csacsi a szememben. Úgy állt ott a díszeiben, mint aki a cirkuszból szökött meg, és egy selyemdarabkát rágcsált elmélyülten, míg én kikászálódtam az ágyból, és magamra kapkodtam a ruhámat. Elakadó lélegzettel kérdeztem mamától, hol fogom majd tartani? A házba nyilvánvalóan nem hozhatom be, hiszen Larry éppen most jelentette ki, hogy ha mamának kedve tartaná, kiváló burgonyát tudna termeszteni a hallban.



– Hát ezért építette Costas azt a házat – felelte mama. Örömöm nem ismert határt. Mily nemes, derék, jószívű családom is van nekem! Milyenügyesen titkolták el előlem! Mennyit kellett dolgozniuk, míg ilyen szépen feldíszítették! Lassan, gyengéden, mintha porcelánból volna, kivezettem paripámat a kerten át az olajligetbe, kinyitottam a kis bambuszkunyhó ajtaját, és bementem vele. Gondoltam, a méretet ellenőriznem kell, hiszen Costas híresen rossz munkás.



De a kis ház pompás lett. Épp elég nagy a csacsinak. Ismét kivittem, és egy hosszú kötéllel egy olajfához pányváztam, azután valami álomszerű transzban bámultam vagy fél óra hosszat, minden oldalról, míg ő békésen legelészett. Végül meghallottam, hogy mama reggelizni hív, s ekkor elégedetten felsóhajtottam. Úgy döntöttem ugyanis, hogy kétség és részrehajlás nélkül kimondható: ez a csacsi a legkülönb Korfu szigetének összes csacsija közt. Előttem is ismeretlen okból Sallynek neveztem el. Egy gyors puszit nyomtam a selymes pofájára, és bementem reggelizni."


Megjegyzések

  1. Köszönöm a remek szórakozást, jó volt olvasni :)
    A csacsik pedig csodaszépek, én is simogatnám őket, de nagyon. :)

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jó poszt!Nagyon tetszik! A kedvencem a szőrös fülű csacsi-portréd!!Mintha direkt pózolna neked!!!!!Cukiiii!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi! Nem véletlenül ő volt a kedvencem. Nagyon kis kedves volt. Amikor lekuporodtam a földre, hogy onnan fotózzak, odajött és az arcomba tolta a pofáját, hogy megszimatoljon... :)

      Törlés
  3. A harmadik montázsfotó baloldali képe...szuper jó. Én is nagyon szeretek ilyen orrszőrre fókuszált állatportrékat lőni :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, az nekem is kedvenc. Olyan mintha valami tengeri pókot tartana az orrán. :)

      Törlés
  4. Cukik... vagy mik... :) Jól vágod a képeket... tetszenek a képeslap-szerű megoldásaid.

    Apropó! A Marvelosa kérdezte, nem tennétek-e ki a facebook oldalára egy-két fotót abból, amit csináltatok ott... Tibor?

    VálaszTörlés
  5. Köszi Dani! A Marvelosa látta egyáltalán a képeinket? :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem nem, mert nem ismerik a blogok elérhetőségét... de biztos nagyon örülnének egy-két fotónak :)

      Törlés
  6. Nekem is a szörös fülü, "bajszos" tetszik a legjobban.....teljesen odáig vagyok érte!!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszik! :) Amúgy szegény "bajszos" egy szamárkanca volt. :)

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések