Volterra, San Gimignano

2009.09.02.
Mielőtt tovább indulnánk virtuális kirándulásunkon mellyel jócskán elmaradtam, szeretnék egy érdekességet említeni, méghozzá Toszkána nevének eredetéről. Ez a térség az időszámításunk előtt itt élt etruszk őslakosokról (Etrusci →Trusci) kapta a nevét. Diocletianus császár közigazgatási reformja alatt a Tuscia elnevezést kapta. Később ebből lett Toscana, az etruszkok földje. Az ókori görögök tyrrhenoi-nak hívták az őslakókat, ebből ered a mai Toszkána partjait mosó Tirrén-tenger elnevezés. A térség több nagyobb városát is még az etruszkok alapították, ezek közül az egyik, Volterra, volt első célállomásunk.

A túloldalon megy a panoráma út.
Reggeli után, a szálloda mögötti parkolóba mentünk az autóért, ahonnan körülbelül 43 ipszilonnal sikerül kilegózni immár kipihent jószágunkat. Azon egy pillanatig elgondolkodtunk, hogy vajon ha visszajövünk, akkor hogyan fogunk visszaállni, már ha lesz egyáltalán hely. Pár perc múlva már az országúton robogtunk, az útikönyv által ajánlott panoráma utat keresve. Természetesen nem találtuk el, helyette egy vele párhuzamosan futó ám, szerencsére nem kevésbé látványos úton haladtunk Volterra felé.

Azért ez az út is elég látványos
A vidék egyszer csak elkezdett változni, lassan az itt jellemző „holdbéli” táj tűnt elő. Muszáj volt megállni és néhány fotót készíteni. Alig hittem a szememnek, hogy ez tényleg ilyen. A városhoz közelítve, megálltunk a Le Blaze nevű városrészen, ahol egy brutális homokfal omlást említenek, mint látványosságot. No, hát ezt nem találtuk meg, de helyette legalább körbejártunk egy templomot és betérünk a helyi kisvendéglőbe egy kávéra. A kissé riadt arcú tulaj, aki valamiért nem számított külföldiekre, nem nagyon, na jó mondjuk ki, egyáltalán nem beszélt angolul, de Ember sikeresen utánozta a kávé és a kapucsínó hangját, így intett, hogy üljünk csak le és eltűnt a konyha irányába.

Volterrai táj
A kisvendéglő belső helyiségében egy pár rendőr ebédelt és a falra rögzített tévén néztek valami fontos műsort. Annyira regénybeillő volt, ahogy ott ültünk az egyébként üres vendéglőben, a kockás abroszos asztalnál, háttérben a rendőrökkel, s végül megkapván a kávénkat egy pár percig pihengettünk. Itt ittunk a legolcsóbban kávét és hallgatag tulajunk annyira megörült a néhány euro centes borravalónak is, hogy fülig ért a szája. Óriási hibát követtünk el, hogy nem ott ebédeltünk. Talán ez az egyik dolog a toszkán kirándulásból, amit rettenetesen sajnálok. Biztos vagyok benne, hogy nagyon egyszerű, de jó ebéddel tudott volna szolgálni néma leventénk, akivel egészen biztosan megértettük volna magunkat az ennivalóval kapcsolatban is.

A templom amit körbejártunk
A dombtetőn fekvő és városfallal körbevett Volterra városa körbe van véve parkolókkal. Nekünk szinte már csak az utolsó, aprókavicsos helyen jutott megállási lehetőség, ahonnan a városfalon keresztül körülbelül négymilliárd lépcsőt megmászva jutottunk a középkori városkába. Volterra jelentős etruszk város volt, s bár nem vagyok valami nagy múzeumlátogató, de az itteni Guarnacci Múzeumot mindenképpen meg szerettem volna nézni. Rengeteg etruszk emlék, köztük szarkofág található itt, bemutatva valamennyire a rejtélyes etruszkok életét. A több emeletnyi kiállításon látottak közül két híres emléket emelnék ki, az egyik az úgy nevezett „Ombra della sera”, vagyis esti árnyék, amely egy furcsa stilizált, bronz figura mely az ember esti, hosszúra nyúlt árnyékához hasonlít. A másik különlegesség pedig egy idős házaspár szarkofágja volt, mely valószínűleg valós személyeket ábrázol.

Telepesek a Holdon
 Rengeteg időt eltöltöttünk itt, olyan furcsa volt élőben találkozni azokkal a tárgyakkal, amiket sok évvel ezelőtt a latin tankönyvemben láttam illusztrációként. Akkor nem hittem volna, hogy ezeket valaha látni fogom ”élőben” is. Végül a múzeum boltjában vettünk egy valószínűleg nem teljesen autentikus, de szépen kidolgozott bronz gekkót emlékbe.

Volterra
Sétálgattunk még egy keveset a középkori falak között, a szűk, de mégis tiszta utcákon, fentről megnéztük a római színház maradványait is. Egy helyütt leültünk egy kávéra, itt ettem egy bruscettát is, de nem volt az igazi, ellenben sokba került. Szomorúan gondoltunk vissza a kisvendéglőre, de már nem volt időnk visszamenni. Az idő nagyon gyorsan telt, és még nem láttuk a nagy durranást, a nap második célpontját, San Gimignano soktornyú városát.

Az öregek
A két kisváros ugyan nincs nagyon messze egymástól, de az össze-vissza kanyargó út nagyon látványos, egyszerűen muszáj néha megállni az út mellett, és fotózni. Amikor nagy sokára feltűnt a távolban San Gimignano, még Ember is törölgette a szemét, mert annyira valószerűtlen volt a látvány.

Római színház meg egy kis parkoló
A szintén etruszk alapítású középkori város tökéletes állapotban fennmaradt,szerencsére nélkülözve a pestis, és a szeméthalom romantikáját. A város jelképei a hatalmas égbetörő lakótornyai, melyekből már csak 14 áll. Nehéz elképzelni, hogy egykor 72 is volt belőlük. Mondhatni ész nélkül építették őket, akkoriban az a család vagy klán volt a menő, akinek magasabb volt a tornya. Végül hoztak egy rendeletet, hogy a városháza tornyánál nem lehet magasabb egyik torony sem. A város furcsa módon egy szinte mindent elsöprő pestis járványnak köszönheti, hogy „hibernálódott”, és firenzei fennhatóság alá kerülve aludta csipkerózsika álmát az évszázadok során.

Valahol útközben
A városfalon kívül eső fizető parkolóban teljesen véletlenül találtunk még üres helyet, és már masíroztunk is be a középkorba. Nem csak kívülről, de belülről is lenyűgöző a város. Nem mentünk be sehová, csak keringtünk az utcákon és tátottuk a szánkat. Felfelé tekintve, kerengő varjak sokaságát láttuk, akik a folyamatos károgásukkal egy kicsit hátborzongatóvá tették a hatalmas és mogorva kőtornyok látványát. A főtéren lévő kút lépcsőjére ültem le pihenni, míg Ember elment valami élelmet szerezni. Persze voltak turisták rendesen, de nem volt olyan érzésem, hogy itt van velünk fél Európa, tudtam a városban is gyönyörködni.

Csillagkapu
Ember nemsokára megérkezett a zsákmánnyal. A környéken a vaddisznó a divat, így a közeli hentes boltban készítetett vaddisznósonkás és szalámis szendvicseket volt szerencsénk elfogyasztani, a lépcsőn ülve, kényelmesen bámészkodva, mint a többi turista. Olyan finom volt, hogy sosem fogjuk elfelejteni. Csakúgy, mint az a fagylalt amiért végül háromszor is sorban álltunk. Az üzlet ajtaja felett felfüggesztett tábla szerint, világbajnok, díjnyertes kézműves készítményt fogyaszthat, aki itt vásárol. Érdekes módon nem az örök kedvenc csokifagyi fogott meg, hanem a különleges málnás-rozmaringos.

Nem díszlet, nem délibáb
Bár az itteni üzletek árai természetesen elképesztően magasak, azért csak nem tudtam megállni, hogy ne térjek haza egy kis madaras kerámia tálkával, melyet egy olyan üzletben vásároltunk ahol kézzel festett tányérokat, edényeket és vázákat, sőt még asztallapokat is árultak. Általában nálam ez ilyesmi a giccs kategóriában szerepel, de az itteni áru nem volt az. Egy igazi bevásárláshoz azonban sajnos minimum egy ötös találat a lottón szükségeltetik, így maradt a vizuális élmény, helyben. No meg a kistálka.

Üzletek a kövek között
Elég sok helyen árulták a városfalon belül a környékbeli pincészetek saját borukat, grappájukat. Mi is betértünk az egyikhez, ahol természetesen kóstolni is lehetett vásárlás előtt. San Gimignano híres fehér borát a Vernaccia-t kóstoltam először, majd kétféle grappát is. Ember a kocsi kulcsot tolta az eladóhölgy arca elé, demonstrálva, hogy nem én vagyok alkoholista, hanem ő a sofőr és ezért nem ihat. Vásároltunk két üveg bort és egy grappát, majd hamarosan elhagytuk a várost. 

Galéria
Rohamosan sötétedett, mire kiálltunk a parkolóból sejtelmesen lila volt az ég, és mielőtt végleg távoztunk volna, még megálltunk az úton, hogy a távolból csodáljuk egy kicsit ezt az itt maradt középkort. A megállás nélkül kőröző hangulatelem varjakat ilyen távolról is lehetett látni és hallani. Nem állhattunk ott sokáig, mert vészesen sötétedett és még szerettünk volna valahol vásárolni is, mert már csak egy napunk volt hátra az útból és még mindig nem volt kávénk. 

Vajon milyen lehet itt lakni?
Óriási szerencsénkre a kifelé vezető úton találtunk egy nagyobb szupermarketet. Amennyire tapasztaltuk, Toszkánában nincsenek olyan nagy bevásárló helyek mint nálunk. A boltban alig voltak egy páran, Ember lehorgonyzott a kávék előtt, és amíg kielemezte a kínálatot addig háromszor körbementem az üzleten. Végül vettünk egy kis ezt-azt, meg persze Ember legnagyobb megelégedésére és megnyugvására, egy pár zacskó szemes kávét is.

Lilában
Visszafelé nem a mellékutakat választottuk, hanem felmentünk a raccordo-ra, ami elvitt Firenzéig és a szállodáig vezető rövid szakaszt már az autópályán tettük meg. Mielőtt rétértünk volna sztrádára, még bele kellett menni egy olyan körforgalomba, amin a következő kijáratok voltak: Roma, Firenze, Bologna, Pisa. Ezek szerint mégsem Rómába vezet minden út. Az autópályáról letérve a késői időpont miatt, a fizető kapunál már nem egy humanoid ült, hanem az automatába kellett bedobni az út árát. Erre nem voltunk felkészülve. Az automata minden irányból villogott és úgy nézett ki, mint egy megkergült karácsonyfa. Ember egy papír tízeuróssal készült, de mivel nem bízik az automatákban, ezért azt nem merte odaadni. Helyette fémpénzt keresett elő, de mire kihalászta és kitotóztuk, hogy melyik nyílásba mit dobjunk, addigra az automata teljesen kiakadt és elkezdett iszonyatosan szirénázni. Végül pánikszerűen bedobáltuk a megfelelő összeget a megfelelő helyre, de az meg csak nem hagyta abba az óbégatást. Szerencsére a sorompó azért felnyílt és mi padlógázzal távoztunk a tett színhelyéről. Körülbelül öt percig nem bírtam abbahagyni a röhögést annyira komikus volt az egész helyzet. Természetesen a szálloda zsebkendőnyi parkolója tele volt, így az autót a mellékutcában raktuk le gondosan ügyelve arra, hogy még éppen elférjen mellettünk egy másik. Mondanom sem kell, holt fáradtak voltunk, de jó kis nap volt ez. Másnap pedig várt minket Siena.


Megjegyzések

  1. Ismét remekművet alkottál. Kösz az élményt és GRATULÁLUNK. I J

    VálaszTörlés
  2. Jaj,de jó volt ...így ott voltam én is....köszi
    (első helyen a Volterrai-táj -olyan nyugis,aztán az összes többi..)

    VálaszTörlés
  3. Szépek a felvételek, jó nézegetni őket a fűtött szobában. Közben pedig azon gondolkodtam, hogy megérné-e nekem itt hagyni a VII. kerületet, pl. egy olyan helyért, mint amit az "Valahol útközben" című képen láthatunk? :)

    VálaszTörlés
  4. Köszönöm mindenkinek!
    Tibor, a kérdésedre válaszolva: Meg. :)

    VálaszTörlés
  5. Nagyon vártam már a folytatást! elképesztő! Ilyen tájak nincsenek is!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát hihetetlen az már biztos. Jó lenne visszamenni a környékre, mert iszonyúan sok minden kimaradt még.

      Törlés
    2. Eddig is tetszett Olaszország, de ezek a fotók annyira belemásztak az agyamba, hogy látni akarom élőben ezt a tájat! :D

      Törlés
    3. S ha egyszer láttad, akkor még egyszer látni akarod. :))

      Törlés

Megjegyzés küldése