Volt egyszer egy egér

Valamikor tavaly január közepén, egy hétköznap délután, amikor már szinte teljesen sötét volt odakint bár a redőnyöket még nem engedtük le, éppen anyámmal beszéltem telefonon és kifelé bámultam az erkélyemen ilyenkor előforduló szokásos semmit. Ekkor azonban váratlan dolog történt. Valami kis izé átfutott a látómezőmben. Először azt gondoltam, hogy rosszul láttam és csak egy falevelet fújt át a szél az egyik sarokból a másikba. Azután ez a „falevél” ismét megjelent és rágcsált valamit, majd megközelítette a madáritatót. Anyám éppen sztoriban volt, így duplán is szürreálisnak hatott a dolog, amikor egyszer csak közbevágtam, és közöltem vele, hogy itt egy egér.

Egy kis lazítás

Nagyon hideg volt azon a télen, sok madár jött az etetőre, szemeteltek is rendesen, de hát ez már csak egy ilyen szakma. Természetes, hogy a földre hulló élelemre rájár minden élőlény, ami valamit tud hasznosítani belőle. De hát mégiscsak egy harmadik emeleti lakás erkélyéről van szó! Bevallom először nem nagyon örültem a dolognak, Ember egyenesen egérirtó hadjáratba akart kezdeni, de még mielőtt a tisztes olvasóközönség felhördülne, és örökre elfordulna tőlünk, elárulom, hogy bizony volt okunk az ellenséges magatartásra.

Merre is kell továbbmennem?

Történt ugyanis az egyik nyáron, hogy a nyitott erkélyajtónál bejött a lakásba egy kis szürke egér. Nem írom le, mert kisregény volna, méghozzá háborús kisregény, de nagyon nehezen szabadultunk meg tőle, gyakorlatilag barikádokkal megtűzdelt, háborús övezetté alakult a lakás, mert a kis dög nagyon firnyákos volt és nem engedte elkapni magát. Bevallom egy kicsit meg is kedveltem, mert egyrészt nagyon aranyos pofája volt, másrészt meg bírom az ilyen kis életrevaló jószágokat.

Kevéssel is beéri

Most ismét ezzel készültünk szembe nézni. Persze egyelőre nem volt baj, mert a hideg miatt nemigen volt sokáig nyitva az ablak, ezek után pláne nem ellenőrizetlenül, de mi lesz ha jön a tavasz? Az nyilvánvaló volt, hogy az egér nem fogja itt hagyni a Kánaánt, de nekem sem nagyon akaródzott legyilkolni szegénykét. Úgy döntöttünk, hogy egyelőre nem bántjuk. Szinte minden nap előjött rejtekéből, és nekem megfordult a fejemben, hogy csak le kéne fotózni, mert biztos sikerem lenne vele az Indafotón. Kukoricaszemeket helyeztem el nagyon közel az erkélyajtóhoz és vártam. Azt már tudtuk, hogy délután három és négy óra között szokott előjönni, így az említett időben lesben álltam a csőre töltött gépemmel. Jött is a kis hülye és rávetette magát a csalira. Szerencsére sikerült egészen jó képeket készítenem róla és ezeket kinagyítva – merthogy az egér „élőben” nagyon picike volt – megláttam, hogy valami eszméletlen aranyos rajzfilm egérrel állunk szemben.

Megnyúlás közben

Innentől nem volt megállás. Nem sokkal ezután szereztem be egy teleobjektívet, ezzel még jobb képeket sikerült készítenem az állatról. Még most is, ha meglátom ezeket a fotókat, egyszerűen nem hiszem el, hogy hogyan tud valami ennyire aranyos tud lenni. Egy idő után, már napi program volt az egérles, minden délután ott ültem az erkélyajtóban és vártam. Az egér, aki időközben a Majzi nevet kapta a keresztségben, jött is rendesen, én meg csak gyártottam a képeket, mint egy őrült természettudós.

Rágcsálás fedezékben

Az Indafotón pedig elindítottam a „Napi Majzi” sorozatot, ami nem várt sikert hozott nekem, de még inkább az egérnek, aki persze mit sem tudott az egészről. Nem csak fotóztam, de egy kicsit utána is néztem a dolgoknak, hogy mi újság egérfronton. Az már az elején látszott, hogy Majzi nem a szürke egerek közé tartozik, hanem valami más. De mi? Nos, nem tudtam egyértelműen beazonosítani, de végül úgy döntöttem, hogy egy erdei egérrel állunk szemben, aki télire jött hozzánk látogatóba és tavasszal minden bizonnyal visszamegy az eredeti élőhelyére. Többen riogattak vele, hogy majd hozza a családot is, és ha nem figyelünk oda, akkor tavasszal egércunami árasztja el a lakást. Szerencsére Majzi megrögzött agglegény (vagy aggleány) volt és magányosan rótta megszokott csapásait az erkélyen.

Erre jártam már?

Bár még voltak fenntartásai, idővel Ember is megenyhülni látszott az egér irányában és ugyanolyan izgalommal várta a felbukkanását, mint én. Időnként megfigyelési kísérleteket is végrehajtottunk. Egyszer például, amikor Majzi éppen az erkély másik oldalán volt és már nem lett volna ideje menekülni, gyorsan kiugrottam az erkélyre és letakartam a papucsommal azt a lukat ahonnan ki szokott jönni. Vártuk mit tesz majd. Jött is vissza és akkurátusan félretolta az akadályt, majd eltűnt bejáratban. Következő alkalommal, már nehezéket is tettem a papucsra, azt már nem tudta elmozdítani. Szegény minden irányból körbejárta a témát de nem talált megoldást. Aznap este olyan lelkiismeret furdalásom volt, nem tudtam addig lefeküdni aludni, amíg fel nem szabadítottam az utat.

Lövészárok

Többször adtunk neki fél diót, amit mindig megpróbált lehúzni a járatába, de a dió sokkal nagyobb volt, mint a luk, így elkeseredett sziszifuszi küzdelem vette kezdetét, amin eléggé elítélendő módon jókat nevettünk. Azt is érdekes volt látni, ahogy egy cserép kóró közé próbálta úgy elrejteni a zsákmányát, hogy egyetlen hanyag fejmozdulattal felhajította a cserép tetejére a féldiót. Illetve hajította volna, ha nem lett volna a cserép olyan nagyon magas, így azonban más megoldást kellett keresnie, mert félő volt, hogy a visszazuhanó csonthéjas esetleg alaposan fejbe vágja.

Ezt elkaptam!

Majzit nem volt egyszerű dolog lefotózni, mert szinte állandóan mozgásban volt, és ha valami be tud mozdulni egy képen, akkor az az egér. Folyamatosan fel-le futkározott az erkélyen, végsebessége valószínűleg közelített a fényéhez, sőt meg vagyok róla győződve, hogy időnként a teret is meghajlította. Nemegyszer előfordult, hogy eltűnt az erkély egyik sarkán és a következő pillanatban előtűnt az ellenkező oldalon. Egy-egy képe láttán többen lekövérezték szegény jószágot, pedig egyáltalán nem volt az. Inkább alakváltó lehetett (gondolom a térhajlítás egyik feltétele), egyik másodpercben szabályos gömb alakja volt, s mire egyet pislogtam már kinyúlt, mint a gatyagumi.

Nagymosás

A furcsa az egészben az, hogy tulajdonképpen soha nem találkoztunk egymással. Mindig csak az ablaküvegen keresztül láttam, vagy fotóztam. Ha kimentem az erkélyre, akkor vagy nagyon elbújt, vagy elő sem jött. Rettenetesen félénk volt, még egy kis kékcinke is el tudta riasztani. Persze ez a picike madár sasnak hatott a kisegér mellett. Egy helyen azt olvastam, hogy az egerek látása nem valami jó, valószínűleg ezért volt elég az ablaküveg kettőnk között, így csak mi láttuk őt, ő nem látott minket. Illetve… nem is tudom. Nem egy fotója inkább az ellenkezőjét láttatja, kénytelen vagyok azt gondolni, hogy igenis tudott rólunk. Mi több, egyenesen odáig jutottam ebben a dologban, hogy tulajdonképpen ő figyelt meg minket és valószínűleg részletes jelentéseket is írt rólunk egy másik dimenzióbeli tudományos folyóirat, a National Mousegraphic részére.

20th Century Mouse

Az egér nemcsak evett, hanem ivott is, általában a neki rendszeresített kis edénykéből. A pléh tálka átmérője körülbelül 3 cm volt, és a fizika ma ismert törvényeinek teljesen ellentmondva az egér úgy ült az edény peremén, hogy az nemhogy nem borult fel, de meg sem moccant. Majzi, kulturált egér módjára tisztálkodott, minden étkezés után, egy operáció előtt álló sebészorvos akkurátusságával kezet, akarom mondani mancsot mosott.

Fáradtan

Tavasz elején, a madáretetési szezon végén leraktuk a földre az etetőket, lássuk, mit szól hozzá a kis rágcsálónk. Mivel pont befért a verébfej átmérőjű lukon, belemászott a magokkal teli etetőbe, s látszott, hogy roppant elégedett ezzel a szórakoztató komplexummal. A tetszését azonban a mogyoróetető nyerte el igazán, valódi ketrecharcoshoz méltó küzdelmet folytatott egy-egy szem mogyoró kiszabadításáért.

Elgurult a szappan

Mikor végleg beköszöntött a tavasz, beszereztem néhány törpe árvácskát, hogy legyen már végre valami kis szín az erkélyen. Aki a virágot szereti, rossz egér nem lehet alapon, Majzi élvezettel mászókázott a cserepekbe és jóízűen lelegelte a bimbódzó virágokat. Bosszankodtam a dolgon, de nem igazán tudtam rá haragudni, amikor megláttam ahogy a cserép szélén kucorog és a virágszár vége eltűnik a pofájában. A tavasz beköszöntével sem tűnt el az erkélyről, már elkezdtem egérszelidítési szakirodalmat olvasni, mert elhatároztam, hogy a kellemetlenségek elkerülése végett nekünk jóban kell lennünk a nyár folyamán, ám erre a mutatványra nem került sor.

Pénteki menü

 Áprilisban láttam utoljára, s mikor szomszédjaim jelezték, hogy mérget raktak ki a házban, mert a padláson és a lakásokban egeret láttak, egy kicsit összeugrott a gyomrom. Mikor megmutattam nekik Majzi fotóit, határozottan állították, hogy nem rá vadásztak. Így aztán úgy döntöttünk, hogy Majzi egyszerűen csak hazament. Azt hiszem mindenkinek jobb így.

Semmi sem akadály

Végezetül kedvenc íróm, Douglas Adams néhány sorával zárom megemlékezésemet, amit az egerekről írt, a Galaxis Útikalauz Stopposoknak című könyvében: "A lények, akiket egereknek nevezel, bizony nem azok, amiknek látszanak. Hatalmas, pándimenzionális, szuperintelligens lények ők, az egerek pedig az ő betüremkedésük a mi dimenzióinkba. Az egész felhajtás a sajttal meg a sikoltozással csak álcázás."

A teljes Majzi portfólió itt található.