Chianti

2009.09.03.
Gyors reggeli után elkötöttük a szálloda oldalába kipányvázott autónkat, és mivel elutazásunk előtti utolsó napunkon nem akartuk az időt mindenféle panoráma utakon tölteni, egy-kettőre az autópályán voltunk, ahonnan rátértünk a raccordo-ra, Siena irányába. Mielőtt azonban a híres városba mentünk volna, tettünk egy kitérőt Monteriggioni irányába. Mert ezt látni kell.

Monteriggionit úgy kell elképzelni, mintha egy dombtetőn lévő pici makett városkát koronaként fogna körbe a –természetesen középkori- városfal. Madártávlatból nézve mutat a legjobban a kis település, de nekünk így is megfelelt. Leraktuk a parkolóhelyen az autót, miközben nagyon örültünk, hogy rajtunk kívül nem lesznek túl sokan, ugyanis a miénk mellett csak két autó ácsorgott a murván. Felcaplattunk az emelkedőn és a nagykapun át beléptünk az erődítménybe. 

A főtér

Egy pár házacska, étterem, templom és üzletecske található ezen a pici helyen, meg persze a városfal, melyre két helyen is fel lehet menni némi készpénzért cserébe. Mi fizettünk és másztunk. Szerencsére kulturált és jól kiépített rámpák vannak a falhoz erősítve ahonnan jól belátni a vidéket. A vastag falak között dudva és galamb tenyész, de a történelmi hangulat az megvan. 

Miteccik?

A kis települést magát elég hamar sikerült bejárnunk, és a látogatás megkoronázásaként betértünk a fő (és egyben az egyetlen) téren lévő kávézóba. Én ezúttal egy citromos üdítőt szürcsölgettem, Ember természetesen a jól megérdemelt kávéját itta, miközben nézelődtünk és elemeztük a látnivalókat. Bár Ember minden kávét szeret, de ezúttal mgjegyezte, hogy az itten főzet kiemelkedően jó lett. Ránéztünk a csészére, és kiderült, hogy Pisában is ezt a fajta kávét ittuk. Nem kellett hozzá sok, visszamentünk a kávézóba és megpróbáltuk kideríteni, hogy vajon lehet-e ilyen kávét kapni náluk – elvitelre. 

A falak

Ismét nyelvi és kulturális akadályokba ütköztünk, mert sehogyan sem értették, hogy mit akarunk. Azonban ez nem vett le semmit a segítőkészségükből, sőt kifejezetten rosszul érezték magukat, hogy nem értik mit akarunk.Először azt hitték, hogy a darálót akarjuk megvenni, mert arra mutogattunk, hiszen a tartályban ott voltak a kávészemek. 

A folytatás

Azután végre rájöttek, hogy nem a daráló érdekel minket, hanem a kávé. A hölgy elővett egy papírzacskót, mutogatva, hogy abba majd kiszed nekünk egy keveset. Mi persze telhetetlenek voltunk és egy egész kiló bontatlan csomagot követeltünk. Szerencsére a boltban tartózkodott olyan vevő is aki tudott valamennyit angolul és valahogy lefordította a teljesen meglepett kiszolgálóknak, hogy mit is akarunk. Egyszerűen nem tudták elképzelni, hogy mi a jó fenének kell nekünk egy egész kiló szemes kávé, hiszen Olaszországban úton-útfélen van egy kávézó ahol kivétel nélkül kitűnő minőségű kávét lehet inni, számukra fillérekért. 

Castellina in Chianti

Végül egy szekrényből előkerült az áhított zacskó, s arcunkról le tudta olvasni a hölgy, hogy igen, ez a megfejtés! Ekkor jött a következő probléma. Fogalma sem volt mennyibe kerül a kávé. A kiszolgáló férfival váltottak néhány szót, aki eltűnt egy szobában, majd visszajött és a számológépen megmutatta mennyit kell fizetnünk. Sajnos ez több volt mint amire számítottunk, de úgy éreztük, hogy egyszerűen nem tehetjük meg ezek után, hogy nem vesszük meg. Később kiderült, hogy ez tényleg egy nagyon drága kávé, és nem vágták át a fejünket egy centtel sem. 

Szaküzlet kakassal

Elégedetten hagytuk el a városkát és izgatottan autóztunk Siena felé. Már nagyon vártam, hogy a főtéren fotózhassak, azonban a dolgok másként alakultak. Hamarosan megérkeztünk a városba, azonban több nagyobb kör megtétele után sem találtunk egyetlen parkolót sem, illetve legtöbbször azt sem tudtuk hol vagyunk. Kezdtem nagyon ideges lenni, és egy idő után, miután már harmadszor hajtottunk el ugyanazon az útszakaszon, meghoztuk a nehéz döntést: Sienát sajnos ki kell hagynunk. Általában mindig van B tervem az ilyen esetekre, most is jól jött, hogy korábban néztem alternatívát. Így történt, hogy Siena helyett meglátogattuk a Chianti borvidéket. 

Csíkok és oszlopok

Visszafelé indultunk Firenze irányába, egy, az útikönyv ajánlotta úton. Jó döntésnek bizonyult ez az irány, eszméletlen vidéken mentünk keresztül. Erdőkkel és szőlővel vegyesen tarkított dombságon haladt az út, ahol időnként kis gazdaságok tűntek fel. Elsőként, Castellina in Chiantiban álltunk meg. Sétáltunk egy pár utcát, és egy helyütt ittunk kávét meg haraptunk valami szendvicsfélét is, utána Radda in Chinati következett, ahol kimondottan fotósoknak és bámészkodóknak volt kiépítve egy völgyre néző lelátó, ahonnan csak nagyon nehezen tudtam elszakadni. 

Szándékos hangulatkeltés

Nagyon szép kis település volt, tiszta kőből volt minden egyes épület. Egy helyütt árultak festett bádog kakasokat – tudniillik a fekete kakas a Chianti borok védjegye-, de sajnos nem vettünk belőlük, pedig piszok jól néztek ki. Azt hiszem ez volt a második dolog amit megbántunk, de végül is bádog kakas nélkül is van élet. Rövid séta és további bámészkodás után tovább indultunk. A kanyargós utakon szinte állandóan leállítottam Embert valahol az út szélén, hogy a kocsiból kiugorva tudjak egy-egy gyors fotót készíteni. Egy idő után már nem kellett szólnom, magától is tudta hol érdemes és lehet megállni, szerencsére a gyér forgalom nem akadályozott minket és persze mi sem mást. 

Szőlészet, borászat

Végül megérkeztünk Panzanóba. Egy erős kaptatón mentünk fel a templomhoz és onnan néztünk le a toszkán tájra. Ekkora már egy kicsit elegünk volt a sok kaptatóból, de mindig megérte megmászni őket. A zöldellő dombokat elnézve elgondolkodtunk rajta vajon milyen lehet ősszel, amikor színesednek a levelek. Vagy amikor novemberben tiszta köd és pára a vidék? Tudtuk, hogy ez búcsúpillantásunk a vidékre, mert innen már megyünk vissza a szállásra és másnap reggel irány Magyarország. 

Panzano a dombtetőn

Nem sokkal az autópálya előtt még megálltunk Imprunetában, mert az útikönyv szerint itt van a toszkán terrakotta központja. Gondoltam jó lenne venni egy két cserepet az erkélyemre. Hát rosszul gondoltam, mert mi egy fia cserépárust sem találtunk. Bosszankodva mentünk fel az autópályára, de legalább időben voltunk. Gondoltuk, hogy gyorsan visszaérünk és sétálunk egy kicsit szállásadó városunkban is, mert amúgy nagyon szép hely és eddig úgysem volt rá időnk Ezúttal nem akasztottuk ki a fizetőautomatát, és máris a szálloda előtt találtuk magunkat. Ember már éppen fordult volna be a hotel melletti kis utcába mikor meglátta a behajtani tilos táblát. Nyilván előző nap a sötétben nem vettük észre, de most majd kiütötte a szemünket. Nem volt mit tenni, tovább hajtottunk. Ekkor egy nagyon furcsa, szinte komédiába, vagy inkább tragikomédiába illő jelenet következett. 

Magánbirtok, gombócokkal

A rengeteg egyirányú utcának köszönhetően sehogyan sem bírtunk visszatalálni a szállodához és csak egyre távolabb kerültünk. Ember egyre idegesebb lett, és csak jöttünk- mentünk egy utcából ki, a másikba be, természetesen a KRESZ-t szigorúan betartva. Hát, végül csak megnéztük a várost, bár nem egészen így gondoltuk. Egyszer azonban valahogy mégis sikerült visszatalálnunk a startvonalra és megálltunk a szálloda előtt. Bementem elkérni a „nagy” parkoló kulcsát, merthogy tudtuk van valami ilyesmi is. Először vonakodtak odaadni, de mondtam nekik, hogy nincs más választásuk. 

Panzano

Elmagyarázták hogyan jutunk oda (következő mellékutcán jobbra, aztán megint jobbra), melyik a hotel parkoló része, ezenkívül nyomatékosan kérték, hogy ne álljunk máshová. Szerencsére megtaláltuk a foghíjtelken létesített "parkolót", és egy üres helyet is. Mondanom sem kell nem a mi szállodánk helye volt. Ekkor azonban már marhára nem érdekelt, hogy kié melyik hely, tudtuk, hogy másnap úgyis megyünk haza. Már egy kissé higgadtabban visszagyalogoltunk, és egy frissítő zuhanyzás után elindultunk, hogy az utolsó este végre valami étteremben vacsorázzunk. 

Vajon milyen lehet belülről?

Sajnos a városban található étkezdék nagy százaléka meglehetősen puccos volt és még véletlenül sem a mi pénztárcánknak megfelelő. Már nagyon éhesek és kimerültek voltunk, mikor végül találomra beültünk egy alkalmasnak látszó kisvendéglőbe. Rendeltünk egy-egy tányér tésztaságot és egy kis kancsó házborát. A bort azonnal kihozták, a fogyasztását azonnal megkezdtük és nemsoká kipirult arccal és jókedvűen ropogtattuk az előételnek kihozott „kottapapír” fantázianevű, kemencében sült tésztaféleséget. Vacsora után még elnyaltunk egy-egy fagylaltot s végül visszaérkeztünk a szállodába csomagolni. 

Búcsúkép

Másnap reggel kényelmes reggeli után összecuccoltunk, kifizettük a számlát (itt egy kicsit izgultam, hogy vajon mennyi lesz, de fillérre annyi volt amennyiért lefoglaltuk), elmentünk a parkolóba az autóért, és egy rövid anyázás után (már megint nem találtuk el az utat elsőre) az autópályán haladtunk Firenze, majd Bologna irányába. A visszafelé út eseménytelenül telt, jó tempóban haladtunk és többször megálltunk pihenni meg kávézni. Egyedül Szlovéniában éreztem úgy, hogy soha nem érünk át az országon, de végül Rédicsnél fellélegeztünk. Másnap gondolkodás nélkül visszafordultam volna.