Firenze II.

2009.09.01.
A híres Uffizi képtár előtt kígyózó sorok mellet haladtunk el. Végig csüggedt és fáradt emberek várakoztak mindenhol. Elhatároztam, hogy ha egyszer erre járok, akkor bizony bemegyek és megnézem egyik kedvenc festőm, Botticelli híres művét, a Vénusz születését. Ez a kis múzeumlátogatás azonban alsó hangon egy fél napot jelentene, úgyhogy ez most sajnos nem fér bele az egynapos programba. Majd legközelebb. Már ha lesz ilyen.


Santa Croce
Valahogy elkeveredünk a Santa Croce (Szent Szív) templomhoz, ami egy tágas tér rövidebbik oldalán áll. A templom mellett jobbra áll egy Dante szobor, lábánál egy sassal. A sas olyan áhítattal nézi a költőt, mint egy pincsikutya. Nekem már egy kicsit nevetségesnek is tűnt. A szobor és a templom márványborítása nem olyan régi, csak a XIX. században készültek el.

Dante és a házisas
Magát a ferences rendi templomot azonban elég régen, 1285-ben kezdték egy korábbi templom helyére építeni. A koldulórendi szerzetesek olyan népszerűek voltak az akkori tehetős családok körében, hogy a támogatásként befolyt összegből megcsúszott egy kicsit a vakolókanál, és a szegénységet vállaló és hirdető ferenceseknek egy kicsivel nagyobb templomot sikerült építtetni, mint ami illendő lett volna, nem kevés felháborodást okozva ezzel a rend tagjai között is. A templom ma azonkívül, hogy sok szép műalkotás található benne, Firenze Pantheonjaként is szolgál, ugyanis a város számos híres szülöttjének itt van a síremléke.

A síremlékek egy része
Megközelítettük az oldalsó bejáratot ahol a pénztár volt és megvettük a belépőjegyeket. Olyan borsos volt az áruk, hogy csípte a szememet. Az előttünk lévő holland (?) turisták is törölgették a szemüket egy kicsit. Főleg akkor akadtunk ki, amikor belépve a templomba megláttuk, hogy részben tatarozzák belülről és egy csomó minden le van takarva.

Michelangelo sírja
Egy kicsit dohogtunk ezen a sportszerűtlen húzáson, de azért megnéztük amit lehetett. Furcsa érzés volt Michelangelo vagy Galileo Galilei sírja előtt állni, kicsit hihetetlen volt, hogy tényleg itt vannak a maradványaik. Leonardo és Dante is a város híres szülöttei, de nekik csak amolyan emléktábláik vannak, mert máshol lettek eltemetve.

Merengő kerengő
A templom mellet egy kolostorszerűség van, a belépővel oda is be lehetett menni. Végül egészen sok időt eltöltöttünk bent, úgy, hogy már nem bírtuk követni éppen milyen épület melyik részében is járunk.

Valahol a Santa Croce területén
A Santa Croce után egy nagy, illetve magasan fekvő célt tűztünk ki, a San Miniato al Monte templomot. Nem is annyira a templom volt vonzó, hanem a hegy, aminek a tetején áll és ahonnan a szakirodalom szerint remek kilátás nyílik a városra.

Az Arno és a város
Egy jellegtelen hídon átmentünk a túlpartra és egy végtelennek tetsző lépcsősoron feljutottunk a kilátóhoz. Innen még egy jó pár lépcsőfokot kellett megmászni fel a templomig, úgy hogy a végén csak lerogytunk az egyetlen árnyékban álló padra és egy óráig meg sem mozdultunk.

Az utolsó lépcsős szakasz
Kellemes, hűsítő szellő fújdogált, és én a talpamat masszíroztam, hogy legalább egy kicsit kijöjjön belőle a fájdalom. Időnként (azt hiszem) bencés szerzetesek jelentek meg és eltűntek a templom oldalában lévő házban.

San Miniato al Monte
Az már eldöntött tény volt, hogy a torony megmászásáról szó sem lehet, de az is felmerült, hogy még a kis templomba sem megyünk be, hiába ott van az orrunk előtt. A templomról tudni kell, hogy egy nagyon régi ókeresztény mártír – Minias- sírjára épült az 1200-as évek körül. Ami nagyon tetszik rajta, az az, hogy a templom tetején lévő timpanont egy gombolyaggal játszó sas díszíti, ugyanis a homlokzat díszítésének munkálatait a posztókereskedők céhe felügyelte.

Sírok és Firenze
Végül aztán nagy nehezen nekiindultunk. Már elég későre járt és még jócskán sétálnunk kellett a pályaudvarig. Elhaladunk a templom előtt, de a bentről kiszűrődő ének megállásra késztetett. Egymásra néztünk és egyértelmű volt, hogy mégiscsak betérünk. Jól tettük. Leültünk az egyik padba- nem csak mi tettünk így- és miközben hallgattuk a szerzetesek énekét, gyönyörködtünk a csodálatosan szép templombelsőben. Hát ezt kár lett volna kihagyni.


Hallgattuk a csodálatos éneket, de nem értettük, hogy magukat a szerzetesek miért nem látjuk sehol. Elindultunk befelé a templomban, ekkor megláttuk, hogy kétoldalt széles lépcsők vezetnek le valahová. Onnan jött az énekhang is. Lementünk a lépcsőkön. Félelmetes látványban volt részünk. Egy oszlopokkal tarkított félhomályos kriptába jutottunk, aminek az egyik oldalában lépcsők voltak – ide tudtunk leülni-, velünk szemben pedig egy valamiféle kovácsoltvas kerítéssel elzárt félköríves területen ott ültek a szerzetesek és énekeltek. Nem mindennapi élmény volt.


Végül azután tényleg elindultunk lefelé. Előbb azonban a templom alatt lévő kilátónál fotóztam egy keveset. Tényleg csodálatos látvány innen a város. Itt is volt egy érdekes élményem. Szokás szerint mindenki velem fotóztatta magát. Egyszer csak egy fekete lány jött oda hozzám – kiejtése alapján amerikai-, hogy fotózzam le őt Firenze látképével a háttérben és odaadta a gépét. Én még ennyire hulladék valamit nem láttam. Az egy dolog, hogy filmes gép, nincs azzal semmi baj, de valami rettenet fröccsöntött váz volt, rajta két gombbal. Az egyikkel exponálni lehetett a másikkal továbbtekerni a filmet. Ennyi. A keresője pedig valami eszméletlenül torzított. Szóval értem én, hogy nem mindenki akar jó gépet venni, de ezt a szintet már semmi nem magyarázza.

Firenze
Mikor leértünk a hegyről a Ponte Vecchion át mentünk vissza a túlpartra. Ez szintén Firenze egyik jelképe, és szokás szerint nagyon régi múltra tekint vissza. Már a rómaiak idejében híd állt ezen a helyen, de a fából készült építményt többször elvitte az árvíz, mikor 1345-ben végre megépült az első kőhíd. A hídon boltokat létesítettek, amiket kereskedőknek jó áron bérbe adtak. Talán nem mindenkinek tűnt fel, de egy rácsos ablakokkal sűrűn megszórt, hosszú zárt folyosó vezet végig a Palazzo Vechhioból kiindulva, az Uffizin és a hídon át az Arno folyó túlpartján lévő Palazzo Pittibe. Ezt a zárt folyosót Vasari tervezte I. Cosimo kérésére, aki így biztonságosabban és határozottan higiénikusabban tudta megoldani a közlekedést a rezidenciája és a munkahelye között. Állítólag a folyó felett átkelve a folyosón nagyon zavarta az elsősorban mészáros boltokból terjengő kellemetlen szag, így 1595-ben törvénybe hozta, hogy a hídon kizárólag aranyművesek árulhatnak. Ez így van a mai napig is.

Kilátás az ékszerüzlet ablakából
A hídon átkelve egyáltalán nem érződik, hogy ez egy híd, sokkal inkább egy ékszerüzletekkel zsúfolásig megrakott utca benyomását kelti. Szóval ez is csak messziről szép. Halálosan fáradtak voltunk már és csak a pályaudvarra koncentráltunk. Naná, hogy eltévedtünk és így még többet kellett gyalogolnunk. A vonat indulásáig még volt egy kis időnk és vettünk szendvicseket, a Pisában már megismert olasz gyorsétterem láncban. Ekkorra már olyan fáradt voltam, hogy enni sem bírtam.

Ponte Vecchio a lemenő nap fényében
Ember számításai szerint – és ritkán téved az ilyesmiben- aznap legkevesebb 16 kilométert gyalogoltunk, időnként jelentős szintkülönbséggel. A vonaton ülve már szó szerint csak néztem ki a fejemből. Egy dolog vígasztalt, hogy másnap egy kicsit tovább lehet aludni, mert autóval megyünk kirándulni, nem kell a vasúti menetrendhez igazodni. A másnapi menü: az ősi etruszk város Volterra és a kőtornyairól híres San Gimignano .


Megjegyzések

  1. Ti nem pihenni mentetek, az már biztos. Mondjuk ezt a környéket csak így érdemes megnézni azt hiszem... annyi minden látnivaló van! Sajnálom, hogy a képtárba nem jutottatok be. Kívánom, hogy legyen legközelebb! :)

    VálaszTörlés
  2. Aktív pihenés. Azt hiszem így mondják. :)
    Remélem én is, hogy lesz még legközelebb, csak ugye itt a dilemma, hogy még annyi mindent nem láttunk, miért menjünk vissza oda ahol már jártunk.

    VálaszTörlés
  3. Érdekes leírás volt. Elképesztően szép helyek ezek, csodálom, hogy a rengeteg turista ellenére jó állapotban sikerült megtartani őket. A videó is tetszett, főleg az első.

    VálaszTörlés
  4. Köszönöm!
    Ez a jó állapot azért elég sok pénzzel tartható fenn. Valahol olvastam, hogy az óvárosi részbe betérő turistáktól pénzt akarnak majd szedni, ezzel a látogatók számát is csökkenteni tudják és könnyebb finanszírozni a takarítást is.

    VálaszTörlés
  5. Nna, ezt majd 14.-én lekommentelem, be van lassítva a netem, nem hajlandó betölteni a képeket. :( 13.-a éjfél a számlazárásom.

    VálaszTörlés
  6. Ismét a szép emlékek tolakodtak elő,tetszik a bejegyzés!Egy álló hétig jártuk le a lábunkat mi is.Sokat láttunk,de még többet nem.Mindenképpen vissza kell mennetek.Csak javaslat:az Uffizzibe előre be lehet jelentkezni.Vagy a neten,vagy ott a helyszínen egy/kép nappal korábban.Mi ez utóbbit csináltuk,és mosolyogva ballagtunk el a bágyadtan várakozó tömeg mellett.San Gimignanoban nem jártam(sajnos),arról is írsz majd?

    VálaszTörlés
  7. Köszönöm! :)
    Azt tudom, hogy neten lehet előre foglalni jegyet, de tudtuk,hogy csak egy napunk lesz a városra, így tudatosan hagytuk ki.
    San Gimignano lesz a következő bejegyzésben. :)

    VálaszTörlés
  8. Gyönyörű helyeken jártatok,nagyon tetszett! Várom a folytatást....

    VálaszTörlés
  9. Köszönöm Marcsi, igyekszem... még két nap krónikája van hátra.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése