Pisa

2009.08.31.
Ismét korán kelünk, egy gyors reggeli után már ügetünk is a nyolcórás vonathoz. Még előző este megvettük a jegyeket az automatából, immár segítség nélkül sikerült értelmeznem az egyes menüpontokat. Most kivételesen nem kell átszállnunk, a vonat egyenesen Pisába visz minket. Terveink szerint délelőtt a Ferde tornyot, délután pedig Lucca városát nézzük meg, ami Pisa és Montecatini Terme között fekszik, valahol félúton. Pisába azért is megyünk, mert úgymond kötelező darab ha már az ember arra jár. Biztosan szép lesz, de igazából nem várunk sok mindent, hiszen már annyiszor láttuk a tévében, könyvekben, újságokban.

Parkolóhely már nincs

Ültünk a döcögő vonaton, ami valamiért San Giuliano Terme vasúti megállóhelyen hosszabb ideig várakozott. Kezdett már nagyon meleg lenni az idő. Emberek sehol, csak álldogálunk. Odakint susogott a nád. Ennyi erővel akár Velencefürdő állomáson is állhattunk volna.

Álljunk meg egy pillanatra!

Kétféle útikönyv is volt nálam, egy magyar és egy amerikai. A magyarban szuperjó térkép volt, az amerikai pedig praktikus tanácsokkal látott el minket. Nos ez utóbbi szerint, ha valaki a Ferde toronyhoz megy, akkor „Pisa alsón" tanácsos leszállnia, mert a központi pályaudvartól elég sokat kell gyalogolni. Mikor végre tovább indult a vonat, erősen néztem ki az ablakon, hogy mikor látom meg a távolban az ismert sziluettet. Maga a táj nem volt túl izgalmas, susnyásokkal, itt-ott házakkal l tarkított földek mellett suhantunk el, szóval semmi különös. Ám egyszer csak ott voltak a párás távolban, mint valami délibáb a salátaföldek felett. A torony és a dóm kupolája teljesen oda nem illően lógott ki a tájból és máris éreztem, hogy ez bizony a vártnál azért izgalmasabb lesz. Leszálltunk a teljesen jelentéktelen megállóban, és a házak között elindultunk befelé, szó szerint toronyiránt. Mellettünk a járdán fekete táskaárusok ücsörögtek a lepedőiken, szerencsére „zárva” voltak és nem akartak ránk tukmálni semmit. Az utcán sétálva már jól látszik a dóm és a torony, a látványtól Ember annyira lelkes lesz, hogy elkéri a fényképezőgépemet, mert ezt neki le kell fotóznia. Ilyesmi eddig még soha nem történt, annyira csodálkozom rajta, hogy szó nélkül átnyújtom neki a gépet.

Hát ez görbül

Általában nem szoktam történelmi adatokkal meg évszámokkal nagyon teletűzdelni az írásaimat (Ugye nem?), mert akit érdekel valami, az ma már két kattintással bőséges információhoz juthat az Interneten. Most azonban úgy érzem, hogy egyszerűen szükséges egy-két dolgot leírnom, mert így sokkal jobban tudom érzékeltetni, értékelni ezeket a csodákat. Főleg az évszámokra figyeljenek kedves olvasóim.

Keresztelő kápolna halottaskocsival

Csodákat említettem és nem véletlenül. Az egész komplexumot Campo dei Miracoli vagyis Csodák mezeje gyűjtőnéven szokás emlegetni, persze nem véletlenül. Képzeljünk el egy iszonyat hatalmas füves focipályát melynek egyik rövidebb és hosszabb oldalát a régi városfal, a másik két oldalát pedig már lakóházak övezik. Magán a focipályán épült meg a Keresztelőkápolna, a Santa Maria Assunta székesegyház és annak harangtornya, a Campanile vagyis a híres Ferde torony, valamint a negyedik csoda, a Camposanto temető.

Ilyesmivel bíbelődtek az 1200-as években

Valóban jó ötlet volt ott leszállni a vonatról, ugyanis csak azon az egy utcán kellett végig menni és máris beléphettünk a régi városfalban lévő kapun keresztül a mezőre. Kicsit hanyatt vágott a látvány. Gyönyörű zöld pázsit, amire valamiért nem nagyon mentek rá az emberek és azok az épületek! Itt egy kicsit meg kell állni, hogy valamennyire felfogjuk mit is látunk. A mező mellett széles gyalogút vezet el, melynek jobb oldalán végig szuvenír és biszbasz árusok bódéi simulnak a háttérbe. Meg kell mondjam, szimpatikus ez megoldás, mert nyilvánvalóan elkerülhetetlen az ilyen elárusítóhelyek jelenléte- hiszen honnan is jutnánk autentikusabb helyről ferdetornyos hűtőmágneshez- de nagyon kulturáltan oldották meg, egyáltalán nem zavarják a látképet.

Szerény bejárat

Amennyiben valaki csak kívülről szeretné megnézni az épületeket, akkor ezt ingyen megteheti. Ha azonban többet szeretne látni akkor jegyet kell váltania. A jegyárusítás szintén nagyon kulturáltan történik, a bódék között lehet bemenni egy nagy épületbe, ahol mindenféle variációban lehet jegyeket venni. El kell dönteni, hogy hány látványosságot szeretnénk megnézni és a szerint kell fizetni. Természetesen a Ferde toronyba csakis külön lehet jegyet venni. Mi nagyon lelkesek voltunk és úgy döntöttünk, mindent meg akarunk nézni. Kivéve a tornyot. Nemcsak az ára miatt – illetve az még nem is lett volna baj, mert inkább erre költjük a pénzünket, mint valami ostoba emléktárgyra,- hanem a toronyba csak limitált számú ember mehet fel egyszerre és ezért időpontra adják a jegyeket. Mi viszont aznap délután ötkor már Luccában szerettünk volna lenni.

Belső udvar

Elsőként a Keresztelőkápolnát néztük meg, melynek építését 1152-ben kezdték meg. Belül fel lehetett menni az árkádokhoz, olyan csúszós lépcsőkön, hogy remegetek a lábaim. Valószínűleg jártak már itt egy páran előttünk. Onnan szép kilátás nyílt a szemben lévő dómra, illetve a kápolna belsejére. A kápolna egyik ékessége a különálló szószék melyet 1260-ban fejezett be Nicola Pisano kőműves mester. A kész mű olyan jól sikerült, hogy maga a Nicola is megilletődött tőle és ezt a feliratot véste a képek alá: „Ezt a kitűnő munkát Nicola Pisano faragta 1260-ban. Egy ilyen értő kéz minden elismerést megérdemel”. Ekkor kapta a Pisano vagyis Pisai nevet. Később Giovanni nevű fia is nagy sikereket ért el ezen a pályán, a székesegyházban lévő szószéket már ő faragta 1310-ben.

Andrea Vacca Berlinghieri, híres orvos sírja

Másodikra a dómot akartuk megnézni, de nem tudtunk bemenni, mert éppen felravataloztak valakit, így inkább a Camposanto temetőben folytattuk felfedező túránkat. Azt hiszem, a hosszan elnyúló viszonylag dísztelen falról sokan szinte tudomást sem vesznek, vagy nemigen érdeklődnek utána, hiszen csak egy temető. Mondhatni elég rossz a marketingje. A bejárata szintén jellegtelen egy kicsit, nem az a hívogató nagykapu.

Síremlékek

Már a kora középkorban is temető volt itt, de 1202-ben az akkori püspök 50(!) hajórakomány földet hozatott a keresztes hadjáratból visszatérőkkel a Golgota hegyről, amit szétterítettek ezen a helyen. Innen a név is, Camposanto vagyis szent mező. Elképesztő egy hely. Képzeljünk el egy 126 méter hosszú és 52 méter széles kerengőt, középen zöld pázsittal. A kerengő falai mentén ókori szarkofágok, a falban és a padlózatban pedig mintegy 600 sírhely látható. A kerengő két végében pedig fantasztikus síremlékek. A sok sír ellenére nem hátborzongató a légkör, sokkal inkább megnyugtató. Az árkádsorban kellemes hűvös van, és szinte senki sincs rajtunk kívül.

Leonardo Fibonacci

A kerengő falait valamikor a XIV.-XV. században freskókkal díszítették, amik sajnos egy 1944-es bombatalálat következtében keletkezett tűz miatt elég nagy károkat szenvedtek. A tűz megolvasztotta az ólomtetőt és a lecsorgó fém nagyon megrongálta a képeket. Sok éven át próbálták helyrehozni a károkat, de sajnos nem sok freskót sikerült megmenteni. Ezeket viszont egy külön helységben meg lehet tekinteni. Nagy puffokat raktak le a földre, hogy azon kényelmesen ücsörögve tudjon a fáradt turista minden apró részletet felfedezni a képeken. Láthatunk fényképeket is a tűz utáni állapotokat mutatva. Nagyon nagy hatással volt ránk a Camposanto, egy óra alatt mentünk körbe, ezt bizony kár lett volna kihagyni.

A Fenevad reggelije

Dél volt mire bejutottunk a dómba, melynek 1063-ban kezdtek hozzá az építéséhez, és amihez az anyagi alapokat a pisai flotta szaracénoktól zsákmányolt kincsei adták. 1118-ban szentelték fel. A templom kívülről is lenyűgöző, azonban belülről még csodálatosabb. A hatást a kevert művészeti stílusok adják, láthatunk itt kora keresztény, bizánci, de még iszlám motívumokat is. A világos és sötét márvánnyal váltakozva bevont falak és oszlopok tetszenek a legjobban. A déli nap sugarai betörtek az ablakokon, földöntúli hangulatot adva ezzel a templom belsejének.

Szembesülni a halállal

A tornyot magát jobb híján csak körbe jártuk, hát tényleg ferde, egészen valószínűtlen szögben áll, nem is biztos, hogy fel mertem volna menni. A torony környékén mindenki a szokásos pózban fotóztatja magát, én meg csak azért sem. Azért persze fényképeztem mást, már ha hagyták. Nem tudom mi váltotta ki az emberekből ezt, talán a laikusok számára „profinak” tűnő gépem, de mintha aznap mindenki velem akarta volna lefotóztatni magát. Egy idő után rém idegesítő tud lenni.

Jó itt megpihenni, ha nem is örökre

A dóm után megnézzük a Sinopie múzeumot, ahol a Camposanto restaurálása során előkerült rajzokat lehet megnézni. Ezek a ún. szinópiák a freskók vázlatai voltak. Végül a Museo dell’Opera del Duomoba megyünk, ahol megnézhetjük a már említett Pisanok szobrait és más mindenféle leletet, amit a dóm környékén találtak. Nos, ez utóbbi kettő nem mondom, hogy nem volt érdekes, de akár ki is lehet volna hagyni őket.

Korlátozás

A Csodák Mezején tett látogatásunkat egy, a tér sarkán álló kávézóban –méltó módon- zárjuk le. Bár fáradtak vagyunk, nem ülünk le, csak a pultnál isszuk meg a kávét. A barista csaj nagyon tudja a dolgát, én olyan kapucsínót iszom, amiben egy szívecskét formáz a tejhab, és a kávé íze valami mennyei. Soha életemben nem ittam még ennyire finom kávét. Jelezzük is a hölgynek, hogy nagyon tetszik amit kaptunk, ő meg ennek nagyon örül. Ember hasonlóan vélekedik és meg is nézzük a csészét, milyen fajta kávét iszunk. Még nem hallott róla, de most jól megjegyzi a nevét.

Reflektor effekt

Ezután egy nagyon hosszú és sajnos fárasztó sétával elbattyogtunk a főpályaudvarra. Útközben átmentünk az Arno folyó egyik hídján, aminek a közelében van az 1300-as években épült icike-picike Santa Maria della Spina (tövis) templom. A templom eredetileg lejjebb állt a folyó partján, de az árvíztől tartva feljebb költöztették. Annyira fura, ahogy a templom egyik oldala beleépül a mellvéd korlátjába, s ettől olyan mintha egy rosszul sikerült időutazási kísérlet után, némi számítási hiba miatt véletlenül pár tíz centivel odébb materializálódott volna a térben. Talán ha egész napra maradunk, megnézhettük volna jobban a várost is, mert azt hiszem érdemes lett volna.

Az Arno folyó és a kis Tövis templom

A pályaudvaron szereztünk némi élelmet a helyi olasz gyorsétteremben, egészen finom szendvicseket árulnak ott, majd megvettük a jegyeket Montecatinibe. Úgy okoskodtunk, hogy a kezelt jegy hat órán át érvényes, annyit meg úgysem leszünk Luccában, szóval legalább már ott nem kell jegyet venni. Felszálltunk a két kocsiból álló vonatra, és elfogyasztottuk ebédünket a légkondival jól lehűtött fülkében. A Lucca felé robogó vonatból még egy utolsó pillantást vetettem a toronyra és a kupolára.

Mivel sikerült egy kicsit bő lére eresztenem ezt a beszámolót, ezért a délutáni luccai kirándulásról majd a következő – ám garantáltan nem ilyen hosszú –posztban fogok mesélni.