Telč, Lednice kastélya

2009.05.21.
Utolsó reggel ragyogó napsütésre ébredünk, megyünk reggelizni. Nagy meglepetésünkre még dinnyét is kapunk. Reggeli után lehozzuk a bőröndöket, pakolunk be a buszba, immár figyelni kell arra is, hogy akik Győrben szállnak majd ki, máshová pakolják a cókmókjukat. Búcsút intünk Budějovice-nek és indulunk a dél-morvaországi Telč-be.
A prospektus szerint „… a főtér tökéletessége szinte minden képzeletet felülmúl”. Azt pedig már természetesnek veszem, hogy ez is az UNESCO világörökség része. Óvárosáról az útikönyv is szuperlatívuszokban beszél: „Túl tökéletes, hogy igaz legyen”, ”A cseh városok gyöngyszeme”, „A cseh reneszánsz ékszere”. A települést a XII. században alapították, de mai képét a XVI. században nyerte el.

Lábasházak

Szerencsére kitiltották a gépjárműforgalmat a központból, így gyalog indulunk a parkolóból Zé vezetésével, aki mesél egy kicsit Telč történetéről. A nap most már kellemetlenül süt, szinte hőség van. Egy kis kerülővel az ún. Kiskapu felől közelítjük meg az óvárost, mert innen látványosabb. 

Angyali

A leírások után már nagyon kíváncsi vagyok, tényleg annyira szép-e a főtér. A kapun átérve Zé elenged minket, kapunk másfélóra szabadidőt. Mi egyből reklamálunk, hogy nemáááár… csak ennyit??? Mire jön a kontra a mindig elégedetlen utastársainktól, hogy minek annyi? Miért nem megyünk máris tovább? Szeretném egyszer megérteni, hogy minek jön az ilyen városnéző túrára? Szegény Zé eddig bírta, és kijelentette, hogy innentől fogva senkinek semmi engedmény, úgy megyünk tovább ahogy az iroda percre előre meghatározta a programot.

Cukorházak

Nos, a háromszög alakú tér tényleg lenyűgöző, néha nem is hiszek a szememnek, némelyik ház mintha cukorból volna. Lassan végig sétálunk a tér egyik végétől a másikig, majd visszaindulunk. Anyám és Ember kávézni akartak és úgy gyönyörködni a főtérben, én viszont tekintettel a nagyon rövid időre inkább visszasétáltam a vár felé (merthogy az is van), mert szerettem volna még fotózni.

A tér

Magába a várba végül is nem megyek be, csak az udvarán nézek körül. Nagyon hamar letelt a kiszabott időnk, indulunk vissza buszhoz. Ezúttal egy másik, rövidebb útvonalon megyünk, útközben egy szép parkon vágunk át, ahol a tóparton kiskacsákat fedezek fel, lassan becserkészem őket. Lassan csipogva közelítek, szinte kúszok a fűben, a tojó gyanúsan méreget, de még nem fúj riadót. Alig készítek néhány felvételt, amikor egyik nagyon okos utastársam hangos „Kiskacsák!” felkiáltással egyenesen odacsörtet. Mondanom sem kell kacsamama menekülőre fogja és két másodperc alatt ez egész család felháborodott hápogással úszik a tó közepe felé. 

Várudvar

Visszamászunk a buszba, utolsó napunk, utolsó programja következik. Lednice-Valtice a Liechtenstein család birtokában lévő ikerkastélyok, melyeket egy 7 kilométer hosszú nyílegyenes fasor köt össze. Nekünk csak a lednicei kastélyt megnézni lesz időnk. A kastélyokhoz tartozik egy óriási, mesterséges tavakkal és szigetekkel tarkított tájkert is, melyben furcsa módon áll egy 62 méter magas minaret is. 

Felújítás alatt

Valami olyasmi a története, hogy az egyik uraság templomot akart építtetni a kastélyok mellé, de a helyi püspökség nem engedte. Ezért bosszúból inkább építtetett egy minaretet. Azt mondtam már, hogy ez egész kert az összes épülettel, meglepő módon az UNESO világörökség részéhez tartozik? 

Állványok és hőség

A buszt lerakjuk a parkolóban, sétálunk a kastélyhoz. A nap most már kifejezetten kellemetlenül süt, perzselő hőség van. A kastélyt nem áll módunkban teljes pompájában megcsodálni mivel renoválják. Hát mondjuk ráfér. Liechtensteinék valószínűleg nincsenek itthon. Zé intézkedik a jegyek felől, mi addig az árnyékba húzódunk. Én néha ki-ki szaladok egyet fotózni. Végre mehetünk befelé. Odabent kellemes hűvös van, jól esik csoszogni a folyosókon. Zé – az előző napi rossz tapasztalatokból kiindulva – nem kért idegenvezetést, inkább egy többoldalas gépelt papírból álló leírást választott. A menet elején halad, felolvas, mi pedig az audio-guide segítségével hallgatjuk. Annyi maradt meg bennem a kastélyt illetően, hogy nem annyira díszes, sokkal inkább ember közelibb, élhetőbb benyomást kelt. 

Hátsó kijárat

Nagyon tetszett a régi fürdőszoba és a porszívó is, valószínűleg az 1900-as évek elejéről valók voltak. Haladunk végig helyiségről helyiségre, Zé olvas, mi nézelődünk. Egyik szobában járva nézzük a falat borító díszes tapétát és már halljuk is a magyarázatot: „A család, kínai zsírpapírt hozatott ehhez a szobához”. Elkezdünk anyámmal diszkréten kuncogni a sor végén… Zé már nagyon fáradt, felcserélt két betűt olvasás közben. Sokkal valószínűbb, hogy a Liechtensteinek inkább rizspapírt hozattak Kínából. 

Erre is ráfér a renoválás

Egészen addig vihorászunk, míg beérünk az úgynevezett nyári étkezőbe. Zé mondja is, hogy itt olyankor ettek amikor…, de ezt én már nem hallom, mert mellettem álló anyám zsigerből vágja rá: …amikor lecsó volt vacsorára. Ez csak olaj volt a zsírpapírral megalapozott visszafogott röhögésünk tüzére, és végül csak kirobban belőlünk a nevetés. Persze ez nagyon ciki, mert a többi utastársunk egyáltalán nem érti, hogy mit nevetünk, és persze kicsit szégyelljük is magunkat, hogy ilyen illetlenül viselkedünk. Azonban ha valahol nem szabad nevetni, akkor az ember csak azért sem tudja abbahagyni. Végül már folyik a könny a szemünkből és nem merünk egymásra nézni, ám amikor ezt mégiscsak megtesszük, elkezdünk csuklani. Anyám a táskájába dugja a fejét, de látom, hogy rázkódik a válla, én meg az Embernél keresek menedéket, de egyszerűen nem bírjuk abbahagyni a röhögést. Közben útitársaink egyre szúrósabb szemmel néznek ránk, de nem szólnak semmit, nem is akarom tudni miket gondolhatnak rólunk. 

Távolban egy fehér minaret

Végül vége szakad kastélytúrának. Igencsak elfáradtunk már, nincs erőnk röhögni sem. Kapunk még egy kis szabadidőt. Megpróbálom megközelíteni a minaretet de nagyon messze van, inkább visszafordulok. Megint csak előjön a szervezett túra hátránya. Semmire sincs idő. Ráadásul már hazamegyünk. A parkolóban van egy szimpatikus söröző, ide beülünk még. Rendelünk egy kis meg egy nagy sört, Embernek palacsintát, nekem pedig valami jól hangzó černy baron nevű desszertet. A pincér kihozza a két sört, a kicsit elém rakja, a nagyot Ember kapja, de a pincér nagyot néz amikor kiderül mi fordítva kértük. Hát igen, a túra végére simán legurítok fél liter sört, pedig itthon szinte egyáltalán nem iszom. Anyám csak egy kávét iszik. A fekete báró fedőnevű desszert kiváló csoki felfújt, fagylalttal és tejszínhabbal. Méltó befejezése a cseh napnak. Fél négykor indul a buszunk. Mire feleszmélek, már a pozsonyi vár randa zöld állványzatát látom a távolban és mire még egyet pislogok már a Mosoni pihenőn áll a busz és rádöbbenek, hogy mindjárt otthon vagyunk. Nagyon belejöttem Csehországba, úgy mentem volna még tovább, körbe-körbe. Győrben elbúcsúzunk Gyuri bácsitól is (Magát mindig figyelni kell!), este hét után nem sokkal már Budapesten vagyunk. Itthon este még sokáig beszélgetünk és isszuk a jófajta Budweiser sört a budejovicei talpas pohárból.