Montecatini

2009.08.29.
Előző nap érkeztünk Zalaegerszegre anyósomékhoz, így kapásból letudtunk a közel 1000 kilométeres útból 250-et. Kicsit, na jó, nagyon izgultunk, mert még sohasem tettünk meg ekkora utat az autóval. Reggel hétkor elindultunk a szlovén határ felé. Reggel hét óra húsz perckor pedig már el is tévedtünk. Gellénházán valahogy nem tartották fontosnak kitáblázni azt az elhanyagolható információt, hogy hol is kell jobbra fordulni, ha Rédicsnél szeretnénk átlépni a határt. Telefonos segítségkérés után már irányba voltunk mikor soha nem látott záporeső kapott el minket. Szerencsére mire Rédicshez értünk már elállt az eső. Itt megtankoltuk az autót és átléptük a határt. Furcsa érzés volt nézni a szürreális hatású, enyészetnek kitett régi határállomást. Egy teremtett lélek sem volt még a környéken se, mindent felvert a gaz.

Szlovéniában kissé vakon közlekedtünk, mivel nem volt nálunk térkép. A határtól nem messze felmentünk az autópályára és becéloztuk Ljubjanát. Előzőleg otthon kinyomtattam egy internetes Michelin itinert, abban benne volt, hogy mikor, hol és merre kell menni, mert nincs végig autópálya. Nyugodtan gyönyörködtem a tájban mikor elértük az első olyan helyet ahol véget ér az autópálya és le kell térni egy alsóbbrendű útra. Csakhogy az autópálya nem akart véget érni. Mondtam Embernek, hogy akkor menjünk rajta ameddig tart. Az a biztos. Nos, nem tudom, hogy Michelin-éknél milyen időközönként szokás frissíteni az adatbázist, de tény, az autópálya egészen az olasz határig kitartott. Márpedig az ilyesmit nem szokás váratlanul, alattomban, pár nap alatt felépíteni, még nálunk szerencsésebb gazdasági helyzetű országokban sem. Végeredményben nem bántam a dolgot, mert azért csak gyorsabban tudunk így haladni és kisebb az esélye, hogy eltévedünk. A szlovén rész majdnem eseménytelen volt, mígnem valahol a hegyek mélyén járva olyan-de olyan özönvíz szerű esőt kaptunk a nyakunkba, hogy a szó szoros értelmében körülbelül két méterre csökkent a látótávolság. Azonnal bekapcsoltuk az elakadásjelzőt és lépésben haladtunk, szépen, lassan, libasorban, az előttünk haladó kocsi lámpáit figyelve. Eszünkbe jutott, hogy esetleg ki kellene állni a leállósávba amíg jobb nem lesz az idő, de úgy éreztük, hogy ez balesetveszélyesebb lett volna.

A pálmánál jobbra kell fordulni!

Ljubjana után Trieszt felé vettük az irányt, itt már kezdtük elhagyni a hegyeket és a nap is előbújt a felhők mögül. Mikor átléptük az olasz határt már nyoma sem volt a rossz időnek. Rátértünk a raccordo-ra, ami egy nagyon rossz minőségű, nem fizetős gyorsforgalmi út. Hamarosan azonban elértük az autópályát. Elméletileg tudtuk hogyan működik, de gyakorlatilag nem. Sajnos Olaszországban nem matricás, hanem kilométer alapú az autópálya használati díj. Néztük ez előttünk haladókat vajon ők mit csinálnak. Hát nagyon bonyolult volt a dolog. Meg kellett nyomni egy automatán egy kis gombot, az kiadott egy cetlit amit átvettünk, kinyílt a sorompót és már mehettünk is. Jó ütemben haladtunk egészen addig, mígnem az Ausztriából jövő autópályával nem találkozott a miénk, ugyanis iszonyatos dugó alakult ki. Mint kiderült, az olaszok 90%-a éppen akkor igyekeztett hazatérni a nyaralásból. 

Szobánk a Hotel Giglio-ban

Órákig csak lépésben haladtunk, sőt egyszer ki is álltunk egy AutoGrill-nél. Naivan arra gondoltunk, hogy inni kellene egy kávét. Brutális tömeg volt. Ember sajnos kávé nélkül maradt. Azért egy pár perc pihenő is jól jött, a kocsiban ettünk-ittunk egy kicsit, majd tovább mentünk. Velence -Mestre után lassan megszűnt a tömeg és ismét jó ütemben tudtunk tovább haladni, immár Bologna irányába. Nem sokáig örülhettünk neki, mert egyszer csak megint megtorpant a forgalom. Ha egy pár perccel korábban érünk, talán megúszhattuk volna, de így végig kellett várnunk, míg előttünk kb. kétszáz méterrel egy lángoló autó szénné ég, megvártuk a tűzoltókat is, akik még locsolgatták egy darabig a roncsot, majd szépen lassan tovább engedték a forgalmat. Az autó tulaja szerencsére még időben ki tudott szállni és a korlát mögött egykedvűen ácsorgott a csomagjai között. 

Egy kis romantika

Végre elértük Bolognát, illetve az azt elkerülő körgyűrűt és már a Firenze táblára figyeltünk. A két város között az autópálya szédületesen félelmetes és gyönyörű tájon, a toszkán Appennineken visz át. Alagutakon és viaduktokon keresztül kanyarog az út, csak tátom a számat, olyan gyönyörű. Végül elérkeztünk utolsó fordulópontunkhoz, Firenzénél Pisa felé váltottuk az irányt. Itt már figyelem a letérőket, úgy jönnek szépen sorban ahogy az a papíromon is szerepelt. Itt jegyezném meg, hogy többet nem tévedtünk el egyszer sem, ezek az olaszok valamiért mindent kiírnak, méghozzá időben! Tehát nem a magyaros „itt kellett volna” stílusban nyomják. Az autópálya lehajtóknál a letérő sávban még a helység neve is fel van festve, tehát nagyon hülyének kell lenni ahhoz, hogy valaki ezt eltévessze. Az autópálya mellett hosszan elterülő faiskola kicsit zavart okoz az erőmben, elképesztő mennyiségű ciprus látványa fokozza a nyálelválasztásomat. Egyszer csak megnövekszik a pulzusom, a következő letérő Montecatini Terme. Lemegyünk a pályáról, egy bódéban ücsörgő emberkének kell odaadni a cetlinket, pontosan annyit kell fizetnünk mint amennyit otthon kiszámoltam. Nahát! Nincsen semmi rejtett, kisbetűs indok amiért többet lehetne elkérni. Sorompó felnyit, megyünk tovább. Az útvonalat otthon sokszor végig követtem a Gugol Föld programmal, így végig tudom hol vagyunk. Arra is emlékeztem, hogy egy hatalmas pálmánál kell majd jobbra fordulni és az lesz a szállodánk utcája. Ember felkiált és előremutat, ott a pálma! Jobbra fordulunk. És tényleg az az utca. Megyünk lassan felfelé és egy perc múlva megállunk szállodánk, a Hotel Giglio (Liliom) előtt. El sem hiszem. 

Funiculare

Több mint kilencórás út után simán idetaláltunk, leszámítva a gellénházai incidenst. Kicsit félve megyek oda a recepcióshoz, ugyanis csak úgy lefoglaltuk a szállást hónapokkal ezelőtt anélkül, hogy egy fillért is fizettünk volna előre. Mondom kik vagyunk, a fickó kinyitja a könyvet, benne vagyunk. Behozzuk a bőröndöket és a szálloda mögötti zsebkendőnyi területre belegózzuk az autót. Megsimogatjuk, megdicsérjük, most három napig pihenhet. Elfoglaljuk a szobánkat, sokkal de sokkal jobb mint amire számítottunk. Hatalmas kényelmes ágy, gyönyörű fürdőszoba, működő légkondi. Ledobáljuk a bőröndöket és már tépünk is a vasútállomásra, meg kell venni a jegyeket a másnapi útra. Az állomáson nincs nyitva tartó pénztár csak egy olyan rozzant automata, amibe nemhogy eurót, de még egy húszfillérest sem mernék dobni. Ráadásul olaszul ért csak. Egyszer csak jön egy fiatal srác, könyörögve nézünk rá. Mázlink van, nagyon segítőkész és tökéletesen beszél angolul, segít megvenni a jegyeket. Én közben feszülten figyelek, hogyan is működik a dolog ezzel az automatával. 

Alant Montecatini Terme fekszik

Montecatini Terme nemcsak jó kiindulás pont a kirándulásokhoz, de híres fürdőhely is. A századfordulón épült ivócsarnokai, kávézói és szállodái csodálatos hangulatot árasztanak nem beszélve a hatalmas parkokról. A településnek van egy magasan fekvő része is, Montecatini Alto. Ide fogaskerekűvel (funiculare) lehet feljutni, szintén századfordulós konstrukcióról van szó, egy tűzpiros színű Gigio és Gigia nevű „ikerpár” viszi fel és le a nagyérdeműt. Jegyvásárlás után egyenesen ide siettünk. A kabinban egy kis társaság franciául beszélve lelkendezik mellettünk. Szóba elegyedünk, kicsit akadozva beszélek már, sajnos berozsdásodott a franciatudásom. Mondom nekik, hogy milyen messziről jöttünk, de kiderül, hogy ők nyertek mivel Kanadából, Québec-ből érkeztek. 

Montecatini Alto

A kis „városka” a hegytetőn csodálatos, jól esik a hosszú út után sétálni a szűk utcákon, és fantasztikus a kilátás. Furcsa, hogy reggel még Zalaegerszegen voltunk. Sokan a naplementét várják, mi azonban inkább visszamegyünk, mert fáradtak és kissé nyűgösek vagyunk. Jó lenne már lezuhanyozni is. Másnap sajnos nem aludhatunk sokáig, mert menni kell a vonathoz. El sem hiszem, hogy nemsokára láthatom a Cinque Terre-t, ami szerintem csak délibáb, és kizárólag képeslapokon létezik.