Karlovy Vary és egy este Prágában

2009.05.17.
Reggel 7-kor már sorban állunk a reggelinél. Főtt virsli is járna bőségesen mindenkinek, ha a drága jó harácsoló természetű honfitársam nem éppen az orrom előtt halászná ki az utolsó nyolcat. Ebből jó ha négyet megeszik, de akkor is kell a többi, hogy legyen. Az, hogy a mögötte sorban álló többinek már nem jut az nem szempont. Neki legyen és kész. Megunom a birkaságot, kiugrom a sorból, öntök magamnak narancslevet (az a szokásos sárga izé) meg veszek valami péksüteményt.
Keresem a többieket és közben végig nézek az asztalokon. Mindenhol púpra rakott tányérok, nem létezik, hogy ennyit megennének ezek az emberek! Hát nem is… csak éppen jó magyar szokás szerint majd csomagolnak belőle az útra. A hotel emberei szólnak is Zének, hogy azért ennyire látványosan nem lopjanak már. Zének ég a feje… nekem is… Később mikor szóvá tesszük már több napnyi tapasztalat után, hogy mennyire színvonaltalan ez a szállás, Zé csak annyit mond: Amíg a magyarok nem képesek felfogni, hogy a reggeli az amit ott helyben megeszel és nem pedig „amit nem tudunk megenni az elvisszük” alapon működő szolgáltatás, addig ne is számítsanak jobb helyre. Mint elmesélte volt jobb prágai szálláshely is, de pont az ilyen dolgok miatt már nem fogadnak magyarokat. Országimázs mi?

Végül elindultunk Karlovy Vary vagyis Karlsbad-ba. Annyit tudtunk róla, hogy szép hely, meg gyógyvizei vannak, amit inni kell nem pedig fürödni bennük. Anyámmal már gyűjtöttük is az üres vizes palackokat, gondoltuk megtöltjük őket. Valahogy szóba került a dolog Zével beszélgetve, ő erre azt mondta, hogy felejtsük el a dolgot. Egyrészt ezeket a vizeket ott helyben azon melegében (vagy forróságában) kell fogyasztani, mert csak úgy hatnak. Másrészt úgysem tudnánk elvinni onnan annyit, hogy hasson is, hiszen ezekből legalább egy hétig kellene kúra szerűen fogyasztani ha bármit is akarnánk érezni. Harmadszorra pedig –és ez a legfontosabb- nagyon, de nagyon gáz és tré viselkedés lenne ez részünkről. Ott az ilyesmit kinézik. Ha valaki inni akar a kutakból akkor spéci „csőrös” bögrét kell vásárolnia és abból illik szürcsölgetve fogyasztani a vizet. Hittünk Zének, az üvegektől megszabadultunk.

Gyönyörű zöld erdő vesz körbe minket és egy szerpentinen ereszkedünk lefelé. Zé bemondja, hogy ott lent van Karlovy Vary. Megint hiszünk neki, mert látni nem lehet semmit csak a fákat. Minél lejjebb érünk annál több villa tűnik fel az út mellett, míg végül megérkezünk. Ami nagyon szimpatikus, hogy nem engednek be buszokat a városba (szerintem autókat sem nagyon), egy nagy parkolóban kell leállítani a szennyező járműveket és menetrendszerinti, ingyenes elektronyos autóbusz visz be a „központba”.

Pupp a háttérben

A Teplá folyócska útját követjük, melynek két partján fekszik a város. De milyen város! Elsőként feltűnik egy vakítóan fehér épület, a Grand Hotel Pupp, melyet 1793-ban építettek majd a 19. század végén átalakították, később Moszkva Szálló lesz… majd ismét megkapja első tulajdonosa a cukrász Johann Pupp nevét. Iszonyúan puccos szálloda volt és most is az. Lehet, hogy rosszul tudom, de azt hiszem orosz tulajdonban van mint ahogy szinte minden Karlovy Vary-ban. A folyóparton végig a domboldalra épült monarchia korabeli házak, Európa legdivatosabb üzletházainak boltjaival tarkítva. Kávézók, éttermek… állítólag az orosz felső tízezer nyaralgat itt, hozzájuk van igazítva minden. A kínálat és persze az árak is. Szinte minden oroszul van feliratozva. Furcsa kavalkád ez… monarchia korabeli épületek, szépen felújítva és nyitott sportkocsikon száguldozó orosz milliomosok. 

Paloták

A folyócska mentén egy rendkívül randa csarnoképülethez érünk… ez az első ivócsarnok amivel találkozunk és szerencsére az egyetlen ami kilóg a sorból. 1977-ben építették az akkor jól ismert építészeti stílusban s ha jól emlékszem ehhez le kellett rombolni az eredeti ivócsarnokot. Bent kis kutakból lehet vizet vételezni a már említett jellegzetes bögrével. Nemcsak a csarnok de az egész település tele van szuveníreket és mindenféle méretű, mintájú bögréket árusító bódékkal. Anyám vesz egy kellemes kinézetű példányt és már megy is a kóstolgatás. Egyik forróbb mint a másik, némelyiknek szörnyű íze van. Én bele-bele szürcsölök némelyikbe, Ember nem próbálkozik. A csarnok végében van egy oplatky árus. Ott helyben sütik… az illata fantasztikus. Lehet kapni üresen és mindenféle ízesítéssel is. A kerek ostya története röviden annyi, hogy az itt gyógyulni vágyó, ivókúrára fogott úri közönség rengeteg vizet volt kénytelen meginni, melyek ásványi anyag tartalma igencsak kikezdte az üres gyomrot. Erre kitalálták az oplatky-t, melyet ivás közben elrágcsáltak, így megelőzve a kellemetlenségeket. 

Oplatky kapható!

Nos, mi ivás nélkül is rágcsáltuk, bevallom nem is egyszer mentünk vissza érte. Persze szerte a városban voltak dobozos oplatky árusok, ezektől vettünk is rendesen ajándékba is, de a friss ostyának nincs párja! 

Zé kíséretében elsétálunk egy parkig ahol van valami zenepavilon meg virágzó rododendronok és pompás virágágyások. A virágágyásokban néha oroszok fetrengenek. Nyilván azt is megvették, így megtehetik. Dél van, a nap úgy süt mintha az előző napok restanciáját igyekezne behozni, csak úgy hunyorgunk a nagy ragyogásban. Zé elenged minket, kéri, délután háromra legyen mindenki a buszmegállóban.

Ivócsarnok

Visszafordulunk, behúzódunk a Mária-Teréziának épített oszlopcsarnokba ahol több forrásból is folyik a víz. Szépen lassan csordogálunk visszafelé, mindent alaposan megcsodálva. Nem lehet betelni a látvánnyal. Végül visszaérkezünk a Pupp Hotelhez aminek az oldalában van egy kávézó és cukrászda melynek apó teraszán Beethoven gyakran üldögélt mikor annak idején itt járt kezelésen. 

Másik ivócsarnok

Anyám indítványozza, hogy menjünk, meghív minket, igyunk egy kávét. Ott. Bevallom nem lelkesedtem az ötletért, mert nem szeretem az ilyen puccos helyeket ahol horror árakon lehet bármit is fogyasztani. Végül kettő az egy arányban meggyőztek, hogy jó lesz az. S igazuk lett. Mosolygós pincér hozza az étlapot. Anyámék kérnek két kávét… én meg forró csokit! S még egy szelet tortát is, ha már Pupp cukrászda… Nemsoká hozzák is rendelést. Finom, ízléses Pupp porceláncsészékbe jön a kávé és forró csoki. A Karlovy Vary torta (merthogy ez volt a neve) pedig nagyon izgalmasan néz ki. Az íze leírhatatlan. Mestermű! :) Rátérek a forró csokira… annyira sűrű, hogy kanállal eszem. Azt hiszem valami ilyesmit fogyaszthattak valamikor az úri kisasszonyok a délutáni kuglófhoz. A kávéjuk is kitűnő volt.

Karlovy Vary torta á lá Pupp

 Az árakról meg annyit, hogy másnap a prágai vár aljában egyik útitársunk ivott egy műanyagpoharas kávét egy picivel drágábban mint amennyit mi Puppnál fizettünk érte. Délután háromra mindenki ott van a buszmegállóban, indulunk vissza a parkolóba és onnan irány Prága. 

Útközben a klasszikus Švejk filmet nézzük a buszon. Megállunk valami sörgyárnál is, input-output tevékenységek elvégzésére.

Megérkezünk Prágába. Busszal bemegyünk valameddig, leszállunk és gyalogolunk. Viszonylag sokat, ami már nem hiányzik nagyon a délelőtti program után. Végre a Vencel tér felső végéhez érünk ahol a Nemzeti Múzeum és előtte Vencel király lovas szobra áll. 

Vencel élő lovon

A tér maga nem klasszikus négyzet alakú, hanem egy hosszan elnyúló lejtő. Felső végén van a múzeum, alsó végén kezdődnek az elegáns bevásárló utcák. A lejtő két oldalán házak, szállodák, éttermek, kávézók állnak.

Vencel tér

 Zé sejtelmes arccal közli, hogy mindjárt megyünk vacsorázni de előtte még mutat egy kis meglepetést. Kíváncsian követjük. Bemegyünk a tér egyik oldalán álló házak közé és a mi Párizsi udvarunkhoz hasonló, a 20-as években épült Lucerna passzázsba lépünk be. Itt is üzletek vannak de nem ez az érdekes. A távolban a mennyezetről valami nagy izé lóg le. Elsőre sárkánynak nézem, de sehogyan sem akar összeállni a kép. Közelebb érve kitisztul a kép, egy hatalmas fura bronz szobor lóg a plafonról. Zé már mondja is, Vencel király ül a döglött lovon. David Černý ismert cseh szobrászművész alkotása, aki valamiért nem szimpatizált ezzel a régi királlyal. Másnap találkozunk még Černý műveivel. 

Vencel döglött lovon

A Vencel téren található Rustica Restaurant-ba megyünk vacsorázni. Az éttermet az utcáról szinte nem is lehet észrevenni, egy egyszerű ajtón kell lemenni egy pincehelyiségbe, itt már várnak. Hát mit mondjak… nagyon finom és elképesztően bőséges vacsorát kaptunk. Elsőnek káposztás kolbászos levest kaptunk, ami szerintem önálló fogásnak is jó lett volna. Főfogásként sült sertés húst káposztával és háromféle knédlivel szolgáltak fel, malomkerék nagyságú tányérokon. A csoportban voltak saját bevallásuk szerint is nagyfogyasztású emberkék, de bizony őket is megizzasztotta a menü. Hátra volt még a gyümölcsös palacsinta desszert, melyet többen lemondtak még mielőtt kihozták volna. Mindezt természetesen sörrel öblítettük le. A vacsora végeztével levegőért kapkodunk az étterem előtt. Megyünk tovább az óvárosba egy levezető sétára. Zé megnyugtat, hogy a busz elénk jön majd, nem kell sokat gyalogolni. A lemenő nap fényében megcsodáljuk az Orloj-t, a Tyn-templomot, a Lőportornyot (ez különösen tetszett) s végül megállunk még Prága reprezentációs háza előtt. Már majdnem besötétedett. Két utcával odébb mindenki nagy örömére ott áll szeretett SETRA buszunk, kedvenc sofőrünkkel. Nem túlzok ha azt mondom, hogy mindenki hulla fáradt, de elégedett is, hiszen egy nagyon jól sikerült napon vagyunk túl. Másnap pedig Prága egész nap!