Český Krumlov, Hluboká kastélya és még egy kis Budějovice

2009.05.20.
Első reggelink a szállodában kellemes hangulatban telik, bár a kínálat nem túl bőséges. Az idő nem is lehetne jobb, ragyogó napsütés vár minket, mikor reggel nyolckor egy kis Budějovice-i sétára indulunk, természetesen Zé vezetésével. Most már hivatalosan is megtekintjük a Főteret és úgy általában az óvárosi részt. Nagyon tetszik a város, szép állapotban vannak a régi történelmi emlékek.
Az egyik legérdekesebb épület, a kolostor mellett, az 1531-ben épült Sóház. Nemcsak a lépcsős homlokzata, hanem az oda „befalazott” arcok miatt is.

Arcok a falon

Kétféle verziót is hallunk arról, hogy hogyan kerültek oda. Az egyik szerint egykor tetten ért tolvajok arcai, a másik szerint pedig szimplán csak preventív célból, ijesztgetésnek rakták oda őket. Mindenesetre különös látvány. Nézelődünk még egy kis ideig, majd visszatérünk a Főtérre ahol immár világosban is megcsodálom a Városháza sárkány alakú bádog vízköpőit.

Ez a sárkány vizet fúj

Délelőtt tízkor ismét a szálloda előtt várakozunk, indulunk a 20 km-re fekvő Český Krumlovba. Sofőrünk ma szabadnapos (valami szabály ezt előírja), ezért nem kedvenc SETRA buszunkkal megyünk, hanem az utazási iroda által erre a naprakölcsönzött cseh busszal és sofőrrel. Hát mit mondjak. Jan, a sofőr elképesztően enervált és igyekszik úgy tenni mintha mi nem is lennénk ott, és csak egy üres buszt kellene vezetnie. De milyen buszt! Büdös, koszos, és a hangja alapján már régen „letérdelt”, gondolom a 20 km a maximum távolság, amit biztonsággal még meg lehet tenni vele. Legnagyobb meglepetésemre jön velünk a mi sofőrünk is, nyilván szabad idejében szeret kirándulni.

Háttérben a kék épület a Városháza

Český Krumlovról annyit tudunk, hogy nagyon érdemes megnézni, hiszen – a prospektus szerint- „ez a város egy a középkorból ránk maradt gyöngyszem” és természetesen mint annyi minden más Csehországban, az UNESCO világörökség része. Még egy idézet a prospektusból: „Óvárosa a Vltava folyó kanyarulataiban és meghökkentően érdekes vára sokáig megmarad a turisták emlékezetében. „

Festett fal

Köhögő buszunkat a nagy parkolóban hagyjuk, és gyalog közelítjük meg a várva-várt csodát. Egy nagy szakadékot átívelő, többszintes híd alatt lépünk be mesevárosba. Szinte előttünk kanyarog a Vltava ami nem annyira folyónak, mint inkább egy szélesebb pataknak tűnik. A folyó feletti hídon átjutva mintha más dimenzióba, egy középkori világba lépnénk át, törölgetjük a szemünket, lenyűgöző a látvány.

Pöpec!

Zé vezet minket végig, tekergetjük a fejünket, nem tudjuk hová is nézzünk. Sikátorok, zegzugos utcák, itt-ott szökőkutak és festményekkel díszített házfalak, csodálatos oromzatok, háztetők. Elgyalogolunk a főtérre (pestisoszlop), megtekintjük az 1580-ban épült városházát, aminek homlokzatán egy megfontolandó felirat olvasható latinul Audi, vide et tace - si ves vivere in pace (magyarul: Hallj, láss és hallgass, ha békében akarsz élni.).

Főtér

Tovább menve a XIV. században épült Szent Vitus-templomba megyünk be, illetve én nem mentem, inkább kint maradtam fotózni. Ezt követően, nem messze a templomtól Zé vigyorogva néz rám és közli, hogy most valami nagyon nekem való jön… Egy olyan nagy terasz-szerű kilátóhoz érünk, ahol rózsaszín virágú gesztenyefák virítanak, és ahonnan rálátni a szűk utcácskákra és a velünk szemben fekvő hatalmas várra.

Gesztenye kilátással

A krumlovi vár a prágai Hradzsin után Csehország második legnagyobb vára. Öt udvarból és negyven épületből áll. A XIV. században kezdték el építeni egészen a XIX. századig, de mai elrendezését a reneszánsz időkben, a XVI. század elején nyerte el.

Festett cégér

Átmegyünk a folyó felett egy másik hídon, el az alsó vár udvarán található gyönyörű torony mellett, itt a bejárat a várba. Már meg sem lepődünk, hogy a várárokban medvék laknak. Egy kissé meredek kaptatón megyünk felfelé, át a sok várudvaron, előre a már korábban említett sokemeletes hídig. Elsőként érek fel, fotózok mint egy őrült. Lent a kanyargó folyó és a csodás kis városka látványa képeslapra illik. Itt azonban véget is ér vezetett sétánk, de azért kapunk még egy kis szabadidőt.

Képeslap

Közben a 80 éves Gyuri bácsi is hozzánk csapódik, mondván fél, hogy esetleg eltéved. Bevesszük a csapatba. Visszamegyünk a folyó másik partjára és keresünk egy szimpatikus (értsd: nem túl drága) étkezdét. Találunk is egyet, mexikói szendvics, palacsinta, kávé (forró csoki) és természetesen sör a menü. Még időben vagyunk, úgyhogy lassacskán csordogálunk végig a „kijárat” felé.

Az emeletes híd, a vár és a Vltava

Gyuri bácsi „Magát figyelni kell!” felkiáltással jön velem, ugyanis szerinte jól látom honnan kell fotózni. Sajnos nagyon hamar visszaértünk, útközben találkozva a csoport többi tagjával, menetelünk a parkolóba hagyott roncshoz. Az biztos, hogy egyszer ide vissza kell jönni, legalább egy napig itt maradni és rendesen megnézni mindent.

Étterem

Délutáni programunk Hluboká kastélyának meglátogatása. Szívem szerint inkább maradtam volna még Český Krumlovban, annyira azért nem rajongok a kastélyokért. Rövid buszozás után meg is érkezünk, de a kastélyt nem látjuk sehol. A parkolóban egy konflis ácsorog, a kastélyhoz vinne utasokat horror áron. Elindulunk… egy páran jelzik, hogy nem jönnek velünk, mert nem vállalják a sétát. Te jó ég, gondolom, hová kell menni? Házak között haladunk, mígnem egy iszonyat emelkedő elé jutunk. Hát ez van. Szép napsütéses időnk van, patakokban folyik rólunk a víz. Hajrá! Erőltetett menetben elsőként jutok fel, másodikként, vöröslő fejjel, kedvenc sofőrünk éri el a dombtetőt. Mire mindenki felér, stabilizálódik a szívverésem is. Csoportunkban van két 80 éves ember (köztük Gyuri bácsi), sereghajtóként, de zokszó nélkül, becsülettel feljönnek ők is. Később meséli Zé, hogy volt olyan utas, aki lekapta őt a tíz körméről amiért ilyen magasra kell mászni a várakhoz, kastélyokhoz és micsoda dolog ez, hogy erre nem figyelmeztetik az embereket előre.

Hluboká

A kastély maga kívülről egy kicsit valdíznis, mesterkélt benyomást kelt. 1670-ben került a Schwarzenbergerek tulajdonába, akik a XIX. században –egy angliai látogatás hatására- a Windsori kastély mintájára alakítják át, de a századnak megfelelő kényelmi berendezésekkel, mint amilyen például egy fatüzelésű kazán és a központi fűtés. Ma Csehország második leglátogatottabb kastélya.
A vadásztrófeákkal teli udvaron várakozunk a belépésre. Kicsit bizarrnak tartom a falakból kimeredő szarvas fejeket, amik ugyan kőből vannak, de az agancsok eredetiek.

Agancsos udvar

Kapunk egy idegenvezető lányt is Zé mellé. Nemsoká kiderül, hogy „vele is csak többen vagyunk” kategória a csaj, mivel nemhogy németül nem tud, de még a kastélyt sem ismeri. Zé kénytelen a saját ismereteiből meríteni , így fordulhat az elő, hogy a hivatalos idegenvezető által elnyökögött két mondatot Zé tízen sok mondatban „fordítja”. Megnézzük a kastély látogatható részeit, meg kell valljam nekem eléggé giccsesnek tűnik, egyáltalán nem vagyok tőle elragadtatva. Rengeteg a porcelán dísztányér, szobrocska, nipp, természetesen minden sorozat hiánytalanul megvan. A faragott fadíszítések azért nagyon szépek. Egy helyütt látunk egy csodálatos tükörkeretet, kedvem volna végig simítani rajta. Ami viszont igazán lenyűgöző volt, az a könyvtár. Ennek egyik végében áll egy nagyon régi zongora, Zé minden további nélkül leült mellé (azért gondolom a kísérőnk hozzájárult) és játszik rajta. Nagyon szépen szól.

Visszatérő motívum a kastélyban, egy törökverő ős emlékére

Közben kedvenc sofőrünk jön utánunk mindig utolsó emberként, terelgetett bennünket, figyeli nehogy lemaradjon valaki, és szorgalmasan csukogatja az ajtókat. Bár ma szabadnapos mint sofőr, azért mégiscsak szolgálatban van, vigyáz ránk ártatlan nézelődő báránykákra. A kastélyból kivezető út a fegyverterem után, egy hatalmas üvegházba vezet, de hát már sajnos nincs időnk nézelődni. Nyargalunk vissza a kehes buszhoz és unott gazdájához.

Ez ám az üvegház!

Közkívánatra megállunk Budějovice mellett egy nagy szupermarketnél, kapunk egy órát vásárolni. Ahogy Zé elmondja ez a dolog egy kicsit illegális, mert az utazási iroda profiljába és ezzel együtt a KULTURÁLIS körút fogalmába ez nem fér bele. Azonban Zé elég rugalmas és igyekszik alkalmazkodni az igényekhez. Mondtam neki, hogy szerintem a gasztronómia megismerése (sör és oplatky mint spéci cseh termékek) is szorosan hozzátartozik a kultúrához, szóval nem lehet probléma.
A lényeg, hogy délután hatig vissza kell érni a városba, addig szól ugyanis a buszbérlet.
Persze itt is hasba akasztják Zét kedves útitársaink akik most éppen azért hordják le, mert nem tudja megmondani hol található a hatalmas üzletben a sör.

Este hatra visszaérünk a városba, hétkor kimerítő vacsora (ismeretlen, de jóízű leves, kétféle knédli, háromféle hús, káposzta, csoki piskóta és sör.) Degeszre esszük magunkat, muszáj lesétálni a vacsorát. Pár perc alatt már a hangulatos Főtéren vagyunk, s úgy döntünk inkább ücsörgünk a szökőkút mellett. Ma este sincsenek sokan a téren, nézzük a házakat, a naplementét és eszünkbe jut: ez az utolsó éjszakánk Budějovice-ben s ezzel együtt Csehországban is. Olyan furcsa belegondolni, hogy holnap már otthon alszunk.

Alkonyat

Este kilenckor nagy nehezen felkerekedünk, indulunk visszafelé de útközben megállunk egy vitrin előtt ahol Budweiseres kegytárgyak vannak kitéve. Köztük egy nagyon kellemes kinézetű talpas sörös pohár. Jó lenne ilyet szerezni. Este kilenckor. Kicsit zavarban vagyunk, mert a vitrin nem egy üzlethez tartozik, ami ilyenkor már nyilvánvalóan zárva lenne, hanem a Malý Pivovar (Kis sörgyár) nevezetű hotel bejárata mellett van. Gondolkodunk, hogy bemenjünk-e de bizonytalanok vagyunk. Végül visszatérünk a saját szállásunkra és ott próbálkozunk a recepción, hátha adnak nekünk poharat. A recepciós fiatalok nagyon készségesek, de sajnos nem adhatnak poharat, azonban némi telefonálgatás után közlik, hogy menjünk vissza nyugodtan a Pivovar Hotelbe és az ottani recepción érdeklődjünk. Emberrel egymásra néztünk (szemünkben a kölcsönös „mi milyen hülyék vagyunk” nézéssel), majd nyomás vissza. A Pivovar recepcióján egy rendkívül félénk kislány ücsörög, szemében az „Úristen, emberek!” rémülete villan, de azért mosolyog. Háta mögött örömmel fedezünk fel egy másik, hasonló vitrint a poharakkal. Nem nagyon beszél angolul, Ember az orosszal is próbálkozik, végül a nemzetközi kézzel-lábbal nyelvet is bevetve sikerül megértetni vele mit szeretnénk. Fizetni viszont csak bankkártyával tudunk. Szegény kislány leizzadt. Tudtunkra adta, hogy ő még ilyet soha. Segítettünk neki a kártyás fizetés rejtelmeit megoldani, ő megnyugodott, mi pedig megszereztük az áhított poharakat. Nyomás vissza a szállodába csomagolni. Holnap vége a körútnak.