Morva-karszt és Olomouc

2009.05.15.
S lőn csoda… a krém tényleg segített. A lábujjam egészen helyre jött és már nem is kellett annyira sántítanom. Érdekességképpen készítettem egy olyan előtte\utána fényképet is, de ezeknek a publikálásától megkímélek mindenkit. Több szót nem is fogok ejteni róla, lényeg, hogy innen már csak jobb lett az állapota. Kíváncsian mentünk le a reggelihez, vajon mit fognak felszolgálni. Kellemes meglepetésben volt részünk, a kínálatban a szokásos vaj-sajt-lekvár-felvágott kombón kívül mini rántott hús, fasírt, és sokféle péksütemény szerepelt. A reggeli italok is a szokásosak voltak én következetesen csak „sárgát” ittam minden nap. Gondolom narancslé akart lenni eredetileg.  Az idő nem lett sokkal jobb a tegnapinál. Erősen borult volt az ég és az eső lába olyannyira lógott, hogy néha földet is ért. 8-kor indultunk aznapi első úti célunk, a Morva karszthegység felé.



 Ha jól emlékszem nem volt olyan vészesen hosszú az út. Az esős idő ellenére is lenyűgöző volt a táj szépsége. Fenyvesek és rétek váltották egymást. A túránk kiindulópontjához vezető út engem teljesen Szilvásváradra és környékére emlékeztetett. Csörgedező patak a kanyargós keskeny út mellett... sűrű fenyőerdő és hegyoldal mindkét oldalon…   Azonban egyszer csak teljesen abszurd módon ott állt egy téglagyár vagy vasüzem vagy mindkettő. A szocializmus nagyonis valóságos szelleme. Szerencsére már bezárták, ám azt még nem tudták eldönteni, hogy hogyan hordják el onnan. Nagyon hosszan mentünk el mellette, rendkívül szürreális élménnyel gazdagítva minket. Végre megérkeztünk kiindulási pontunkhoz, egy központi parkolóval összekötött szuvenír-bisztró tisztásra, ahonnan állítólag kisvonattal megyünk tovább. Közben persze hirtelen eltereli a figyelmemet valami más. Méghozzá egy óriási kisvakond figura, gyerekkorom nagy kedvence, ami az egyik ajándékbolt előtt van kikötve.

Alig várom, hogy leszálljunk a buszról és máris megindulok a vaki felé. Sajnos nem szabad megérinteni, így inkább csak közelről megcsodálom, és persze lefotózom. Pár perc várakozás után kiderül, a kisvonat nem más, mint a világszerte elterjed kis vonat alakú elektromos motorral ellátott autó, ami kis kocsikat húz maga után. Nagy nehezen bepréseltük magunkat a gyerekekre tervezett helyre és elzötyögtünk a cseppkőbarlang bejáratáig. Itt is volt pár perc a csoport indulásáig, addig lehetett kávézni, szuvenírt vásárolni. Nekem vennem kellett fotós jegyet, amihez adtak egy matricát, amit a kabátomra ragasztottam. Ennek hiányában elméletileg nem szabad fotózni. A barlang semmi extrát nem mutatott a szokásos cseppköveken és sztalaktitokon kívül. Persze szép volt azért, voltak érdekes alakzatok, meg minden. Baglyokra meg egy angyalra emlékszem. 

Na, az tényleg nagyon szép volt. Elég jól ki van építve az út végig, nem veszélyes. Volt egy olyan hely is barlangban ahol nagyon sok lépcső vezetett fel, nagyon meredeken és valamiért nem voltak cseppkövek mellettünk. Zavartan tekingettünk jobbra-balra a félhomályban, szinte a hátunkban éreztük az orkokat. Csak suttogni mertünk, nehogymeghalljon minket egy balrog.  Kiderült, hogy valamikor betört itt a barlangba a Punkva-patak és letarolt mindent.  Később a lépcsőn lefelé menet láttuk még Rómeót és Júliát is. Két vékony cseppkő jelképezte őket, az egyik a földről indult a plafon felé, a másik a plafonról a föld felé, de éppen-hogy-még nem értek össze.  Gondolom csak egy pár tízezer év kérdése. Volt idegenvezetőnk is, németül beszélt, Zé pedig fordított nekünk. „Az utolsó állomás pedig az a hely lesz ahol a barlang felfedezője megtalálta az eredeti bejáratot. „ Nah, gondoltam biztos egy luk valahol a plafonon. Hát nem az volt. Hirtelen kiléptünk a barlangból és egy hatalmas szurdok alján találtuk magunkat. Leírhatatlan volt a hatás. Mindenki csak állt ott és nézett.

A Macocha

Kaptunk egy pár percet az ámuldozásra, azután folytattunk utunkat, ezúttal csónakon. Lépcsőn lementünk egy másik lejáraton vissza a barlangba és sorban álltunk, mint a vidámparkban, kb. 12-en fértek el egy-egy csónakban. Hátul ült a csónakos és tekergette a kis kormánylapátot, meg felügyelte a kis elektromos motort. Sajnos itt egyáltalán nem volt szabad fotózni. Nagyon varázslatos volt a kivilágított barlangban csónakázni, időnként olyan keskeny lett a járat, hogy éppen csak elfértünk. A víz valamiért olyan vészjósló volt, hogy még az ujjamat sem mertem volna belemártani. Simán elhittem volna, hogy mindenféle szörny lakozik benne. Menet közben kikötöttünk egy helyen –közben majdnem összeütköztünk egy másik csónakkal- aholis megnéztük a Masarik barlangtermet. Vissza kászálódtunk a csónakokba és nemsokára kibukkantunk a szabad levegőre. Elhagytuk a csónakokat és máris gyalogoltunk a lanovka felé –benne volt a jegyárban- ami a már látott Macocha szurdok tetejére visz fel. A lanovkából elénk táruló látványról nem tudok beszámolni, mert javarész a lábamat néztem, vagy csak becsuktam a szememet, mert rettenetes tériszonyom van, főleg egy olyan izén lógó kabinban. A lanovkától picit kellett gyalogolni a kilátóig, ami nem volt nagy cucc. Hacsaknem hajolt ki valaki rajta derékig. Lehetett kajálni, wc-re menni, friss levegőt szívni. Vettünk itt egy dobozos desszertet egy nénitől. Csokisat. Persze nem tudtuk pontosan milyen fajta, de szép képek voltak rajta a szurdokról. Az egyik szuvenír boltban beszerzek még egy kis kerámia madár figurát a gyűjteményembe, egy morva verebet.  Nem sok időnk volt itt, elindultunk visszafelé a lanovkához. Ismét csukott szemmel, remegő lábakkal éltem végig a pár perces utat. Megérkeztünk a megbeszélt helyre, a kisvonat megállóba ahol vártuk a járgányunkat. Már ott volt mindenki, kivéve a vonatunkat mikor anyám felvetette, hogy nézzük már meg mit vettünk. Kiderült, hogy a desszert az ún. oplatky, nagy, korong alakú ostya, kakaókrémmel töltve. Mi is meglepődtünk, de a többiek arcát kellett volna látni, ahogy gyanakodva nézték, hogy ezek az emberek miért esznek kislemezeket. Nagyon finom volt. Később Zé elmondta, hogy majd Karlovy Vary-ban lehet tobzódni az oplatky-ban, merthogy odavalósi ez a finomság. A kisvonatról már a buszra szálltunk fel és irány Olomouc.

Olomouc vagy Olmütz esetleg magyar néven Alamóc egykor a Morva őrgrófság fővárosa volt. Alapítása óta királyi város, Morvaország történelmi központja.  Közben az idő egy kicsit jobb lett, már nem fenyegetett az eső azonban még felhős maradt az ég.

Városnéző sétánkat a gyönyörű főtéren kezdtük ahol az ország legnagyobb pestis vagy már néven Szentháromság-oszlopa áll.

A főtér

Itt található a városháza is, melynek egyik oldalán a híres reneszánsz loggia, a másik oldalán pedig egy a prágaihoz hasonló csillagászati óra van, de erősen szocreál stílusjegyekkel. A téren van egy pár szép szökőkút is. Sétálunk felfelé a téren, szépek nagyon a házak. Először a Szent-Móricz katedrálisba megyünk be. Hatalmas gótikus falai éles kontrasztot mutatnak a vele szemben álló ABC-vel amely minden bizonnyal még az előző rendszer építészeti remeke. Ebben a katedrálisban található Csehország legnagyobb orgonája. Sétánk utolsó állomása –a Szent Vencel-katedrális   felé menet elhaladunk az egykori nagyhírű jezsuita akadémia előtt.

Olmütz talán legfontosabb műemléke az olmützi érseki székesegyház, vagyis a  Szent Vencel-katedrális, ahol 1469-ben a cseh és morva nemesség egy része Mátyás királyt cseh királlyá kiáltotta ki.  Itt nyugszik III. Vencel cseh és magyar király, akit 1306-ban Olmützön gyilkoltak meg.  Valóban gyönyörű szép a templom még valami ráccsal elkerített részt is kinyitnak nekünk.

Szent Vencel

 Itt véget ért a hivatalos olmützi sétánk és kaptunk némi szabadidőt. Elkezdtünk lassan visszasétálni a buszhoz de mivel éhesek voltunk ezért megálltunk a már idefelé úton kiszemelt lángososnál. Itt némi nyelvi nehézségek miatt nem sajtos-tejfölös hanem sajtos-csirkés lángost sikerült vennünk. A hazai lángosnak természetesen nincs párja, hiszen ez a magyar pizza a tehén gyümölcseivel. Azonban azt kell mondjam, hogy ez a cseh lángos kiváló volt. Egyetlen negatív pontja a csirke kicsit zsíros szaftja volt ami levont az élvezeti értékéből.  Mire megettük a lángost vissza értünk a buszparkolóba. Még maradt egy kis időnk bemenni a Billába feltérképezni a választékot és feltölteni oplatky valamint Deli csoki készleteinket.

Este 7-kor tálalták a vacsorát a szállodában. Mondjuk, hogy hol azt még nem tudtuk, mert a megszokott helyről ki lettünk utasítva valami külön rendezvény miatt. Végül nagy nehezen megtaláltuk a nekünk kijelölt termet valahol hátul. Se egy kiírás se semmi, hogy te barom „madzsar „ merre menjél zabálni… Hát a vacsora az kritikán aluli volt. Az előételt valami sonka habbal töltve nagyítóval kellett keresni a tányéron… a főétel rendkívül ízetlen volt (csikre-krumpli-brokkoli kombó). A deszert almás rétes volt málnával (!) és vanília szósszal. Most már szigorúan sört ittunk a vacsorához, anyám fehér bort. A pincér annyira zavart volt, hogy nemhogy nem bírta összeadni a rendeléseket, szerintem még azt sem tudta, hogy melyik évszázadban és egyáltalán hol van. Node sebaj, holnap már Prágában alszunk!