Velence: második nap délután

Ugyanott köt ki hajónk Velencében mint előző nap, ismét megbeszéljük az esti találkozó helyét is idejét. Ma, este hétig maradhatunk a szigeten ami azt jelenti, hogy sötétben megyünk már vissza. A mai délutánban két fakultatív program van tervben. Az egyik: végig hajózni vizitaxival a Canal Grande-n, a másik: a Santa Maria Gloriosa dei Frari templom meglátogatása. Sajnos készpénz hiány miatt az előbbit ki kellett hagyni, pedig ha előre láttuk volna az előző napi ebédet… Annak az árából el tudtunk volna menni. Márcsak a fotózás szempontjából is jobb lett volna, mivel ígéret szerint lassan megy végig a hajó (később megtudtuk, hogy nem mindenki tudott fotózni, csak aki kint ült a hajó végében). De hát ez van, nincs mit tenni. A Frari templomba viszont mindenáron be akartunk menni. Mivel a fakultatív programban a taxizás után következett a templom ezért ezt magunknak kellet intézni.
Kiszállás után különvált a taxis csoport mi pedig az útikönyv térképeinek segítségével célba vettük a Frarit. Velencében nem olyan egyszerű a tájékozódás, időnként a sarkokra ki van írva, hogy melyik irányban kell menni a San Marco vagy a Rialto esetleg a pályaudvar felé. Az már látszott, hogy sajnos át kell vágnunk a Szent Márk téren és a Rialto-n is.
Alig hagytuk el a hajóállomást találkoztunk Stannal és Pannal. Két emberke volt bemaszkírozva s alighogy megpillantottuk a két figurát Ember máris böködni kezdett, hogy fotózzam le őket. Amint csattant a tükör a gépemben, Pan (vagy Stan?) máris karon ragadott és húzni kezdett, jelezve, hogy fotózkodjam velük.

Gyere fotózni!

Általában ki nem állhatom az ilyet, jobb szeretek a gépnek emez oldalán lenni. De a két figura annyira aranyos volt, hogy nem tiltakoztam. Szépen beállítottak középre, belém karoltak és várták, hogy a tömegből majd valaki lefotóz. Egy pár másodperc múlva megkocogtattam Stan (vagy Pan?) vállát és a nyakamban lógó fényképezőgépre mutogattam, jelezve, hogy kicsit gáz lesz így a dolog, mert nálam van az apparát. Mivel ők sem szóltak egy mukkot sem végig, így én is maradtam a pantomim mellett (némafilm volt ez inkább?). Pan nem esett kétségbe s már le is tépte a nyakamból a gépet majd, az odaugró Ember kezébe nyomta. Ismét beálltunk és mostmár tényleg indulhatott a fotózás. A kis közjáték után ballagtunk tovább. A kisebb tömeg egyáltalán nem érződött a Szent Márk téren, jó kis magával sodró húsdaráló alakult ki. Ráadásul még fotózni is megálltunk, mert fantasztikus jelmezes alakok tobzódtak a tömegben. A kedvencem egy lila tollas alak, aki felmászott a Dózse Palota oszlopai közé és úgy pózolt. Volt benne valami nem evilági ahogy ott állt.

Lila tollas

A térről besodródtunk a szűk sikátorokba, nagyjából sejtve a helyes irányt és időnként boldogan felfedezve a „via Rialto” táblákat, végül – ha nem is a legrövidebb útvonalon- eljutottunk a hídhoz. Most is sokan voltak rajta, de azért nem volt olyan nehéz átkelni. Ahogy távolodtunk a hídtól egyre kisebb lett az embertömeg és egyre szűkebbek az utcák… Minden egyes utunkba kerülő templomra azt hittük, hogy a Frari, de nem. Rengeteget mentünk már, kicsit féltem, hogy eltévedtünk. Egy-egy forgalmasabb kereszteződésben rendőrök álltak felügyelve a forgalmat és kedvesen útba igazítva a megkergült turistákat. Én is megkérdeztem egyiküket, hogy irányba vagyunk-e még. Szerencsére igent mondott.

Jobbkezes utca

Végül csak találtunk egy nagy templomot, ami a gyanús Campo dei Frari nevű téren állt. Alig egy-két ember lézengett a környéken, a templomnak meg nem találtuk a bejáratát. Azt hittük zárva van. Végül kiderült, hogy az egyik oldalajtón lehet bemenni. Megvettük a jegyeket melynek egyik oldalán a templom leghíresebb „kincse”, Tiziano oltárképe látható, a másik oldalon pedig egy mini térkép a templomban található látványosságokról. Egyébként maga Tiziano is itt nyugszik. Pestisben halt meg és az volt végakarata, hogy ide temessék. Mondjuk csak halála után 300 évvel sikerült teljesíteni kívánságát, de a végeredmény a lényeg. Egy másik síremlék is található itt, mégpedig Antonio Canova szobrászé. Többek szerint nagyon nem illik ide, nagyon egyetértek velük. Azt kell mondjam, ezt a templomot senki ne hagyja ki ha Velencében jár. Egyszerűen lenyűgöző az egész. Nekünk legjobban a legalább 500 éves, fából készült szerzetesek kórusa tetszett. Körbejártuk a templomot, megnéztünk mindent és azon tűnődtünk, hogy vajon a taxis csoport mikor járhatott itt. Már éppen menni készültünk amikor egyszercsak ott álltak mellettünk. Úgy látszik nekik sem volt egyszerű idáig eljutni. Csatlakoztunk a csoporthoz és immár idegenvezetői magyarázatokkal ismét végig jártuk a templomot. Megérte. Mondanom sem kell, hogy itt sem lehetett fotózni és talán itt sajnáltam a legjobban.

Ilyenből van sok

A Frari után ismét külön váltunk a csoporttól, volt még időnk bőven. Most már nem kellett rohanni sem. Első célunk az volt, hogy találjunk egy szimpatikus kávézót. Nemcsak az olasz kávé élvezete miatt, hanem így össze lehetett kötni a kellemest a hasznossal. Tudniillik a nyilvános vécékben egy menet az 1,5 Euro. Nem tudom, hogy csak a karnevál ideje alatt van ez az extra tarifa, vagy mindig ennyi. De tény, hogy ezért a pénzért akár egy kapucsínót is meg tudunk inni és egyúttal meglátogatni a toalettet. A Dorsudoro negyed felé vettük az irány, reménykedtem, hogy még meg tudjuk nézni a Santa Maria della Salute templomot is.

Santa Maria della Salute

 Egészen kietlen kis utcákon haladtunk keresztül s már kezdtük érezni, hogy nagyon fáradunk. Elhaladtunk egy kis kávézócska mellett is, mikoris Ember hirtelen lefékezett (lelki füleimmel szinte hallottam a fékcsikorgást is) és hátramenetbe kapcsolt. Csalhatatlan érzékei jeleztek: megvan az ideális hely. Valóban. Egy egészen picike de annál bizalomgerjesztőbb kávézócska volt. Simán elhinném, hogy csak azok szemei előtt válik láthatóvá, akik ilyet keresnek. Odabent a fekete és narancs színek dominálnak, minden nagyon a helyén van. Felküzdöm magam a bárszékre, Ember rendel máris két kapucsínót meg nézünk a szendvicses pultban is valami harapnivalót. Nagy örömünkre felfedezzük, hogy itt is van az a pizza tésztás tekercs. Kérünk kettőt. Ember gyorsan felfedezi a mosdót én meg lekommunikálom a csajjal, hogy pirítsa át a rolót és igen, csak a kávé után kérjük. Nagyon kedves a lány és a kávés fiú is. Csak valami helyi ember van rajtunk kívül a kávézóban, láthatóan ismerik egymást. Jól esik ücsörögni és kortyolgatni a forró kávét. Kint már kezd hűvös lenni a levegő. A lány mögöttem megfontoltan készíti szendvicseinket, mintha még az idő is lelassulna. Ember visszatér, csendben kávézunk majd elropogtatjuk a pizza rolókat. Isteni finom. Annyira jól esik a meleg kaja, a kávé meg egy pici pihenés, hogy újult erővel vágunk neki a nap még hátralevő részének.

Az Accademia híd

Átsétálunk a Dorsoduro negyedbe, de a sajnos nincs már időnk elmenni a Salute templomig, ráadásul arra is ügyelnünk kell, hogy időben visszaérjünk a találkozó helyre. Egyre több maszkos emberrel találkozunk, rengeteg turista is be van öltözve. Ma van a karnevál utolsó napja. Átmegyünk a Ponte dell’Accademia fahídon mely átvezet a San Marco negyedbe. Ha nem is jutottunk el oda, innen legalább jól látszik a felállványozott Salute templom. Legalább fotózni tudok. Bőven van még időnk, így lassan sétálva próbálunk visszajutni a találkozó helyre. Egy via San Marco jelzésű utcácskába próbálunk bejutni de valami brutális emberáradat ömlik kifelé onnan, rendőrök irányítják a forgalmat. Jópáran összegyűltünk már és várunk, hátha mi is átmehetünk a sikátoron csak épp az ellenkező irányba. Aztán az egyik rendőr megunja a dolgot és elkezd kiabálni, hogy menjünk tovább pár utcát, onnan is el lehet jutni a térre. Hát menjünk... A nap lassan de biztosan elindult aludni... kezd sötétedni. Tartjuk az irányt, így ki is jutunk a Szent Márkra. Hát itt még mindig nagy a tömeg. Meg a jelmezesek…

Megette a só

Lassan belecsúszunk a kékórába. Elképesztő hátteret ad a pózoló maszkosoknak a sötét tenger és naplemente után kék égbolt. Még jó, hogy maradt időnk a fotózásra. Ember már egy órával előbb kitalálta, hogy fagylaltot is szeretne enni…  meg venni szeretnénk egyfajta hűtő mágnest amit persze csak a huszadik, szerencsére a találkozóhely közelében lévő ajándék boltban találunk meg. Megvan a mágnes, vegyünk fagyit! Közben egészen besötétedett. Már többen összegyűltünk a megbeszélt helyen, azonban még mindig volt időnk. Topogtunk egy ideig, majd a legközelebbi sikátorban elindulunk, hátha látunk még valamit.

Ez is egy sziget

Legnagyobb meglepetésünkre egy térre jutunk ki, ahol alig van ember viszont egy felállított színpadon egy hölgy gitárkísérettel énekel. A teret körülvevő házak a gyér világításban derengenek, mintha ők is a zenét hallgatnák. Nagyon-nagyon hangulatos. Két szám után elindulunk vissza egy másik sikátoron.

Sehol egy ember. Azután a sarkon befordul egy magas feketébe öltözött, fehér maszkos figura. Egy pillanatra azért megijedtem. Félelmetes volt. Visszaérve megtudjuk, hogy hajónk késni fog egy pár percet. Mostmár tényleg nagyon fáradtak vagyunk. Hideg van és a fagylaltevés nem igazán használt a helyzetnek. Végre jön a hajó. Milyen jó, hogy csak a közeli parkolóig kell trappolni! Szegény négynaposak ma éjszaka buszon alszanak. Brrr. Már alig várom, hogy lepihenhessek ám előbb még vacsorázni is kell. Vacsora után végre mehetünk aludni. Ekkor kopognak az ajtónkon. Egyik útitársunk hív át mindenkit egy pohár borra a szobájukba. Annyira lelkesek, nem akarjuk őket megbántani. Fogjuk a szobánkba rendszeresített műanyag poharakat és átmegyünk. Az előző nap vásárolt toszkán bort kóstoljuk meg és még úgy is nagyon-nagyon ízlik, hogy hullák vagyunk meg hát a műanyagpohár ugye… Megjegyezzük a címkéjét, mert talán lesz még lehetőségünk vásárolni. Visszamegyünk a szobánkba és beájulunk. Holnap megint kelhetünk korán… és irány haza. De persze előtte még megnézzük Verona és Vicenza városát. Nyöhh..