Velence: első nap délelőtt

Punta Sabboni kikötőjébe nem lehet csak úgy bejutni. A település előtt valamiféle kordonos, sorompós, bódés akadályon kellett átmenni, vagyis (nem kevés) belépti díjat kértek minden busztól. Már ennél a procedúránál kezdett gyanús lenni, hogy sokan leszünk Velencében. Mikor túljutottunk a belépésen elindultunk a buszparkoló felé. Idegenvezetőnk elmondta, hogy van egy parkoló a kikötő közelében és van egy másik kicsit feljebb. Hiába indultunk viszonylag időben nekünk már csak ott jutott hely. Ez egy murvás, drótkerítéssel körbevett hely. Elég nagy. A busz parkolását sárga mellényes emberkék irányították, kint volt a rendőrség és a tűzoltók is. A buszról leszállva sietnünk kellett a kikötőbe. Hosszú vágta.
Csoportunk számára béreltek egy egész hajót, illetve nemcsak a mi csoportunk hanem más turistacsoportok számára is. Ezek a bérelt hajók fizetnek a kikötésért "parkoló" díjat és ez egy meghatározott időpontra szól, ha nem érünk oda időben akkor gáz van mert át kell adnia a helyét egy másik hajónak, mi meg várhatunk mire ismét ki tud kötni. Ezek a bérhajók oda-vissza ingáznak reggel és este Velence, a szigetek és Punta Sabboni között. Szóval kapkodtuk a lábunkat nehogy elmenjen a hajónk. A kikötő felé közeledve megpillantottuk a már betelt "hivalatos"  parkolót is és végül az eszméletlen tömeget. Az eszméletlen tömeg szerencsére csak a hivatalos kompra várt... Idegenvezetőnk csenden közli, hogy Velencében mindig sokan vannak de karnevál idején elképesztő az ember áradat.

Mentünk egy picit tovább ahol a bérelt kikötőhelyek voltak. Szerencsére időben odaértünk. A hajónknak se híre-se hamva. Késett. Néztük ahogy a többi csoportot behajózzák. Közben csatlakozott hozzánk egy másik magyar csapat ők amolyan 4 nap 1 éjszaka formációban utaztak ami lehet, hogy nagyobb szívás mint az egybugyis túra. Egész éjszaka a buszon, reggeltől estig kirándulás, este szálloda, másnap egész nap kirándulás és megint éjszaka a buszon. Hát nem is tudom. A lényeg, hogy a következő két nap programját együtt csináltuk végig. A kikötőhelyek között végig egy olasz "irányító" ugrándozott telefonnal és papírokkal a kezében. Terelgette a turistákat meg a hajókat. Nem is olyan sokára megérkezett a mi hajónk, az Orso. Kiköt, palló ki, turista berángat, mindenki ül. Indulunk. Sietni kell, nyilván lesz még fuvar. Eszméletlen hullámokat kapunk amik csak úgy nyaldosták az ablakokat. Közben kisüt a nap... Messziről látszanak már a sziluettek... mindenki izgatott, előkerülnek a fényképezőgépek. Egyszercsak fetűnik a San Giorgio, majd távolabb a Santa Maria della Salute és végül balra előre a San Marco a Campanile-vel és a Dózse Palota. Kattognak a fényképezőgépek. Mármint átvitt értelemben, mert inkább csipognak a kis kompaktok. Végre kikötünk és kiszállunk. Nem tudom miért de vigyorgok mint a töklámpás, még most is amikor írom ezeket a sorokat.
Első "áldozatom"
Összegyűlünk az idegenvezetőnk köré mint a csirkék akivel megbeszéljük, hogy délután ötkor indul vissza a hajó, tehát legyen szíves mindenki itt és itt lenni. Első programlehetőség a Szent Márk Bazilika meglátogatása. Indulunk. Ekkor a fényképezőgép akcióra készen már a nyakamban lóg. De hol a tömeg? Persze vannak emberek, de tömegnek nem nevezném. Ahogy haladunk a tér felé fel-fel tűnnek már jelmezes figurák, de valahogy érzem, hogy ez még nem az igazi. Egy nagy lovasszobor tövében dél-amerikai indiánok zenélnek. Valahogy nem érzem idevalónak. Pedighát miért is ne. Azért ahogy közeledünk a célponthoz már egy kicsit többen vannak. A Sóhajók hídját éppen felújítják és egy nagyon ronda kék izével van körülvéve, nem érdemes lefotózni. Ráadásul nem is nagyon szabad itt megállni, mert nagyon keskeny a kis híd amiről fotózni lehet, udvarias ám határozott rendőrök terelik tovább a jónépet. Megállunk a Dózse Palota előtt. Itt kapunk egy rövid ismertetőt. Újabb időpontegyeztetés azokkal akik nem jönnek be a Bazilikába. Pont tíz óra van, meghallgatjuk a harangütéseket amiket két hatalmas bronz figura abszolvál. Már nem emlékszem a pontos időpontra, hogy mikor készítették őket csak arra, hogy meglehetősen régiek. Sőt mintha még olyasmi is rémlene, hogy az alkotóját kivégezték, nehogy másnak is tudjon ilyet készíteni. A harang alatt Velence híres jelképe a szárnyas oroszlán látható, mancsában egy könyvet tart melynek két lapjára a követkető szöveget írták: Pax tibi Marce evangelista meus. Kb. azt jelenti, hogy: Béke veled Márk, evangelistám. Mielőtt bementünk volna a bazilikába egy mellékutcában lévő értékmegörzőbe le kellett adni minden táskát. Szerencsére a fotóstáskámat nem, bár  fotózni tilos.

Lepkeszárnyúak

Magába a Bazilikába ingyenes  a belépés, de két helyre fizeni kell. Az egyik a Pala d’Oro ami egy arannyal-ezüsttel borított válaszfal a főoltár és a főhajó között, a másik pedig az erkély ahol a lovak (másolatok) vannak. Na itt meg kell jegyezzem, hogy egyikre sem fizettünk be. Nem arról van szó, hogy sajnálnánk rá a pénzt, de mint az elején elmondtam korlátozott kápéval rendelkeztünk és erről a kettőről lemondtunk, hiszen tervezzük, hogy egyszer úgyis visszamegyünk s majd akkor megnézzük mindkettőt. Azért utólag egy kicsit sajnáltam, hogy mégsem fizettünk be rá. Amikor bent bolyongtunk a bazilikában, Ember felajánlotta, hogy nézzerm meg egyedül mind a kettőt, de úgy voltam vele, hogy ha ő nem akkor én sem. Szép nagyon a bazilika de valahogy nem érintett meg. Az egyik részen lengyel zarándokok énekeltek. Na az nagyon szép volt. Kilépve a bazilikából volt még időnk a találkozóig, elkezdtünk jelmezesekre vadászni.

Kilátás a Rialto hídról

Ekkorra már azért elég rendesen voltak emberek a téren. Kb. öt perc múlva el is veszítettük egymást. Dehát milyen jó is a mobiltelefon.. :) Próbáltunk egy kicsit kifelé araszolni a tömegből. Emlékeztem rá, hogy az útikönyv szerint van egy kis parkocska a Szent Márk tér mögött, sokan nem is tudnak ról. Gondoltam felkeressük. Hamar meg is találtuk és csodák-csodájára volt szabad pad amire leülhettünk. Nagyon kellemes idő volt és jól esett ott ücsörögni, erőt gyűjteni. A megbeszélt időpontra és helyre visszatértünk de mint kiderül volt egy kis félreértés a helyet illetően, de végül nem lett probléma. Vissza szereztük a táskákat a megörzőből a indultunk a Rialto felé. Eszméletlen tempóban haladtunk a szűk utcákon kersztül idegenvezetőnket követve, és áttörve szörnyű tömegen. Mint később megtapasztaltuk ez még nem az "igazi" tömeg volt. A Rialto-nál kaptunk egy kis időt, hogy akinek van ereje kűzdje fel magát a hídra. Hát mi megpróbáltuk. Közben próbáltam lefotózni a tömeget is de a tömegtől nem tudtam. :) Nahát bizony csakazértis feltörtük magunkat a tetejére ahol két nem tudni milyen nemzetiségű csaj non-stop felváltva egymást fotózták (villázó ujjak) és nem óhajtották átadni a helyüket a századik kép után sem. Még kűzdötünk egy darabig azután lemásztunk.

Egy dózse sírja
Következő állomásunk a Santi Giovanni e Paolo (helyi néven San Zanipolo) a dózse sírokról híres tempom volt. Jó hírek: itt lehet fotózni. Igaz csak vaku nélkül de hát kit érdekel, az én gépem lazán veszi az ilyen akadályokat. :) Eddig ez a templom tetszett a legjobban. Azt hittem, hogy a dózsék a padlózatba vannak eltemetve, de nem, végig a templom falán, hatalmas márvány síremlékek sorakoznak. Érdekes, hogy szinte senki sem volt a templomban rajtunk kívül.





Kényelmesen körbenéztünk, megcsodáltunk mindent, meghallgattuk az infókat majd távoztunk. A templom előtti téren áll Bartolomeo Colleoni lovas szobra mely Andrea del Verrocchio műve és állítólag Marcus Aurelius római lovas szobra mellett a leghíresebb lovas emlékmű. Csodálkozunk, hogy a téren is alig van ember. Elindultunk visszafelé a Szent Márk térre. Na, ekkor megtudtuk mi az, hogy tömeg. Mit tömeg! Húsdaráló! A szűk sikátorokban annyi ember gyűlt össze, hogy én csak fejem fölé emeletem fényképezőgépemet és sodortattam magam a tömeggel. Furcsa mód senki sem volt ideges, Valahogy mindenki tudomásul vette, hogy karnevál idején tömeg van, nincs mit tenni. Haladtunk az árral. Épphogy tudtuk követni szédítő sebességgel cikázó idegenvezetőnket, de végül csak kijutottunk a bazilika oldalába ahol két kicsi oroszlánszobor van. Kaptunk 20 perc „pihenőt” ebédig. Ekkorra már a téren hering sűrűséggel álltak, vagyis inkább hömpölygött az ember massza. Valahogy nem volt kedvünk belevetni magunkat. Inkább ácsorogtunk egy kicsit én meg egyenesen leroskadtam egy lépcsőre, miközben attól féltem, hogy mellettem elhaladó száz ember eltapos. Na persze azért időnként újult erővel felpattantam ha arra téved egy-egy fotózni való „trófea”. Mivel olyan nagyon senkinek sem akaródzott elmenni a megbeszélt találkozó helyről mindenki időben ott volt a megadott időben és indultunk ebédelni… megint keresztül a sikátorokon. Juhhé!!

Megjegyzések