Torcello a meglepetés sziget

Reggel egy picit tovább aludhattunk, mert később indult a busz. Most nem kellett megállunk sehol, hogy belépjünk Punta Sabbioniba (valószínűleg az előző napi belépő mára is érvényes volt) és kevesebb busszal is találkoztunk. Annak ellenére, hogy egy órával később indultunk most meg tudtunk állni a közelebbi parkolóban. Csak csodálkoztunk, hogy hová tűntek a népek. A hajóállomás is szinte üres, csak a bérelt helyeknél várakoztak emberek. Hát igen. Akik az „egybugyis” haláltúrára jönnek, azok vasárnap már visszafelé utaznak, így szinte nincs is tömeg. Hamarosan meg is jött a hajónk, ám most ellenkező irányban indultunk. Nagy szerencsénkre ma is sütött a nap, kezdett kellemes lenni a levegő.
A velencei lagúnán áthajózva haladtunk mai első állomásunk Torcello szigete felé. Jobbról-balról nádasok, vízimadarak, az „út” a klasszikus facölöpökkel volt kijelölve. A cölöpökön a még klasszikusabb sirályok ácsorogtak a szokásos megvető ábrázatukkal. Útközben elhúztunk Burano mellett amiről már messziről látszott, hogy egy élmény lesz. Torcello szigetéről nem sok mindent tudtam, csak annyit, hogy alig laknak a szigeten de van rajta egy nagyon szép templom azaz a Santa Maria Assunta Katedrális.

Hát te ki vagy?

Egyik ismerősöm kifejezetten unalmasnak titulálta a szigetet, így én sem vártam túl sokat tőle. Még 10 óra előtt kikötöttünk. Egy negyedórás sétát kellett megtennünk befelé a templomig. Az utunk egy darabon egy csatorna mellett ment el. Sütött a nap és isteni tavaszi levegőt szipkáztunk be. Mi voltunk az első „horda” aznap, így csak helyiekkel találkoztunk. Fél szemmel ránk néztek azután mentek a dolgukra. Ha jól emlékszem mintegy 27 család lakik már csak itt, pedig egykor Velencével vetekedett ez a hely bár ez már igencsak régen volt. Betörtek a barbárok, meg a malária így sokan elhagyták a szigetet. Közben elkanyarodtunk a csatornától és ha nem tudom, hogy hol vagyok azt hihetném, valahol Magyarországon egy vidéki kis településen. Csend, nyugalom, kertes házak, drótkerítéssel. Kerítés mögött tyúkok kapirgáltak és egyszer csak – hogy még jobban fokozzák ezt az érzést- vasárnap reggel lévén: valahol felsírt egy flex.

Titkos kert

A sziget méretéhez képest elég sok étterem is üzemel errefelé, köztük az egyik az "Attila trónja" nevet viseli. Állítólag Attila, természetesen a hunok élén -nem éppen békés szándékkal- annak idején betört a szigetre s ennek emlékét őrzi egy fehér kőből készült trónszék a templom előtt. Nincs elzárva, bárki beleülhet és fotóztathatja magát. Gondolom ez is jelzi, hogy mennyire valószínű az eredete. A kellemes séta után meg is érkezünk a katedrális elé, ami csak tízkor nyit. Van egy kis időnk szétnézni. A templommal szemben van egy ház, csupasz indák futják körbe, az ajtó előtt egy régi szobor… mindjárt szimpatikus lesz, közelebb megyek és benézek a kerítésen. Fantasztikus a látvány… Rengeteg régi mohos szobor sorakozik bent különleges hangulatot adva a helynek. Tovább megyek a kerítés mellett… még szobrok a csupasz szőlőtőkék előtt, mögött és között, végül hátul hatalmas kőedényekben gondosan metszett növények zárják a kertet és várják a tavaszt. A kerten túl egy újabb csatorna van kis famólós kikötőhellyel. Rezzenéstelen víztükör, csend és nyugalom. Visszamegyek. Nem tudok elszakadni a szobrok látványától.

Csend és nyugalom

De mégis muszáj lesz mert szólnak, hogy nyit a templom. Valamiért az előre meghirdetettnél olcsóbb a belépőjegy ezért mindenki visszakap 1 Eurót. Természetesen fotózni tilos. Még soha ilyen templomot nem láttam. Nagyon régi de szépen fel van újítva, viszont sosem „upgrade-elték”, ettől olyan különleges. Nagyon régi hatalmas mozaikok borítják a falat és a szószék… valójában egy trónus volt. Szó szerint érezni bent a történelmi levegőt. Egyébként meg bejön egy macska is velünk, aki látszólag otthon érzi magát a padok között bujkálva. Valaki meg is próbálja lefotózni de azonnal felhangzik a „No photo!” kiáltás a bent ücsörgő hölgytől. Kifelé menet még veszek néhány képeslapot. Sajnos letelt az időnk, indulunk visszafelé. Még nagyon maradnék, mert olyan jó volna tovább bóklászni, felfedezni a szigetet. Biztosan vannak még lencsevégre való rejtett "kincsek". Visszafelé úton már jönnek szembe az újonnan érkező turisták, megzavarva a csendet.

Egy a kutyáját sétáltató helyi lakossal is találkozunk, aki örömmel üdvözöl minket mi pedig hangos Buon giorno!-val válaszolunk. Mindjárt meg is kérdezi honnan jöttünk. A hajóállomáshoz visszaérve kapjuk a kiegészítő infót, hogy mellesleg Hemingway itt lakott és alkotott egy darabig a szigeten, még megvan a háza is a kikötőtől nem messze. Csak van valami ebben a szigetben ha ő is idejött… Jó volna közelebbről megnézni a házat de hát a szervezett utak szokásos hátránya: nincs idő-nincs idő.... Közben felszállunk a hajónkra, búcsút intünk a szigetnek és irány az öt percre lévő Burano, a meseváros.